Wenzel Gusztáv így fejezi ki: „Jogreformjainknak egyik mellőzhetetlen kívánalmát találom abban, hogy a mennyiben hazai jogunknak újabb fejlődéséről van szó, azon számnélküli szálak is figyelembe vétessenek, melyek mostani jogéletünket a múlttal közvetlenül vagy közvetve összekötik, s határoztassanak meg azon momentumok, melyek szerint az 1848. előtti jogunk jelenleg is még fontos." Ez bizonyára egészséges irány. Nem mond le egy új eszméről sem azért, mert annak eredete régi jogunkra vissza nem vezethető; de nem mellőz egy eszmét sem, melyet abból, változatlanul vagy módosítva, használhatunk. Wenzel eszméje, mint maga is kifejti, különösen a codificatioval szemben fontos.(…)
Elegendő lesz ennyi is annak bizonyítására, hogy Wenzel intelme nagyon is helyén való, s hogy lelkiismeretes figyelembe vétele nagy hasznára volna jogfejlődésünknek. Ideje talán, hogy a megbeszélésünk tárgyát képező munka részleteire térjünk. A legjobb akarattal sem lehetünk e tekintetben kimerítők, mert a dolgozat épen részletekben fölötte gazdag, s tankönyveink némely járatos tanainak alapjukból való megváltoztatását van hivatva előidézni. E részben csak a munka közvetlen tanulmányozása elégítheti ki a jogászt. Hihetőleg ily értelemben kell vennünk szerzőnk azon véleményét, hogy a magyar döntvénygyűjtemény álláspontja „a gyakorlati jogszolgáltatás álláspontja volt". (…) A következetesen alkalmazott jogszabályok, melyeket Wenzel a régi döntvényekből kivon, a mellett tesznek tanúságot, hogy az akkori ítéletek világos elvek szerint készültek. A Curia usual-interpretatiói gyakorlott jogászi gondolkozásra mutatnak. Mert a terjedelmes használati jogokat megállapító, a tulajdont utánzó, a tulajdon átruházásának szertartásai között létesülő zálogszerződés, gyúpontja a felek között alakult szerződési viszonyoknak, s igy a zálog fekvése méltán vélelmeztetett a teljesítés helyének, az obligatio területének. A perjog köréből a következő érdekes tétellel találkozunk: „Megkívántatott, hogy minden kereset határozott törvény által támogattassék". E thesis méltó csodálkozást kelthet. Hiszen ha mai napság minden keresetet törvényre kellene alapitanunk, a per folyamatba tétele egyszerűen lehetetlen volna. Pedig az utolsó évtizedekben tételes jogunk nevezetes haladásokat tett, a jogviszonyok sok nagy területét feldolgozta. Lehetséges-e, hogy a múlt században, a rationalistikus jogtudomány, a természetjog uralma alatt, a tételes jogszabályokban még sokkal szegényebb Magyarországon mindaz védelmezetlen lett volna, a mi mellett „határozott törvény" nem szólt? Az 1723. 30. t.-cz. 6. §-a meghatározván a kereset kellékeit, azokat a következő hexameterbe foglalta : Quis ? quid ? coram quo ? quo jure petatur? eta quo ? de ennek oly értelmezését, mint W e n z e 1 nél, sehol sem találtuk, ha csak törvénynek nem akarjuk nevezni az olyan jogszabályt, mint pl. suum cuique, más kárával senki sem gazdagodnánk stb. A Wenzel által idézett döntvények a mi felfogásunk szerint ily értelemben szintén nem magyarázhatók. (…)
Legyen ennyi elég a könyv érdekes részleteiből; az olvasó láthatja, hogy czikkünk épp oly terjedelemre nyúlna, mint az alapjául szolgáló értekezés, ha tárgyainak csak nagy részéhez is hozzá szólni akarnánk. Oly gazdag az magánjogi rendszerünk minden ágazatára nézve a meglepő megjegyzésekben, a gondolkozásra ejtő felfedezésekben. A szorosan vett szöveget függelék követi, mely igen becses adatokat nyújt jogtörténelmünkhöz. Felsorolva találjuk ott a Curia dignitarusait 1724-től 1769-ig; közöltetnek a curia, a k. tábla, az udvari cancellária szervezetére vonatkozó utasítások terjedelmes kivonatokban; végre, mi reánk nézve legérdekesebb, több fontos okmány az ügyvédség történetéhez. A királyi rendelet, mellyel Mária Theresia ügyvédi rendtartása kihirdettetett, egyszersmind kimutatást kívánt arról, vajon az igazságszolgáltatás elegendő számú ügyvédekkel rendelkezik-e? Az ennek folytán teljesített összeírás azt mutatta, hogy a magyar szent korona területén 1769-ben mintegy 727 ügyvéd volt gyakorlaton. (…) Maria Theresia ügyvédrendtartása, mely némi szervezetet és fegyelmet igyekezett meghonosítani, a táblai prókátor uraknál nagy zúgolódást idézett elő. Beadványt intéztek a királyi táblához, melyet Wenzel egész terjedelmében közöl, s ez szomorúan jellemző okirat. Igaz, hogy azon részében, mely ama járatos előítéletet, hogy a perek sokaságát és hosszadalmasságát az ügyvédek okozzák, czáfolja önérzetesen és talpraesetten szól. (…) Wenzel Gusztáv urnak pedig köszönetet mondhat karunk a buzgalomért, mellyel történelmünk feledékenység-lepte maradványait felkutatta és rendelkezésünkre bocsátotta. A magyar ügyvédség hálája szerény, de azért talán nem kevésbé kedves hang lesz jubileumánál.
