Tíz éve annak, hogy a végrehajtási eljárást szabályozó 1881. évi LX. törvényczikk életbe lépett. Korunkban elég hosszú idő, hogy egy törvény jó és rossz oldalait felismerjük. Különösen, ha ez a törvény olyan, hogy majdnem minden egyes szakasza naponta a gyakorlat ítélőszéke elé kerül. Az ítélet, melyet törvényhozásunk ez alkotása felől hallunk, meglehetősen egyértelmű. Az előttünk fekvő munka híven tükrözi vissza előszavában jogászközönségünk véleményét. „ A mint helyes a törvény iránya” ezt írja a szerző róla, és célszerűek annak rendelkezései: éppen oly szembeötlő abban a szerkesztésnek felületessége, a szabatosság hiánya, a szabályoknak nem kellő helyen való felemlítése. Az ismétlések, a hézagok, az ellentmondások nagy száma melyek azután szükségképpen kíséretül hívják a törvény értelme körüli kételyeket, az annak alkalmazásában való habozást, különböző bírói gyakorlatot és teljesen hasonló kérdéseknek a fellebbviteli bíróságoknál is ellentétes elintézését. Azonban ezen éles kritika dacára is be kell ismernie a szerzőnek, hogy a gyakorlatban – eltekintve egyes kérdésektől, például a jogorvoslatoktól – a törvény sok és nagyobb bajt nem okozott és előbbi végrehajtási eljárásunkkal szemben nagy haladást képez. A szerző szerint segített a hibákon nagyrészt a törvény alapos ismeretének, a törvényhozói szándék helyes megértésének általánosabb terjedése, és a bírósági gyakorlat megállapodása. A törvény helyes megértését és a bírósági gyakorlat megállapodását pedig – ezt az elfogulatlan kritikának be kell ismernie – nem kis részben az előttünk fekvő munka első kiadásának köszönhetjük. Éppen azért, mert a végrehajtási törvény nem annyira elveknek felállítását, mint inkább feltett eshetőségekre szóló szabályoknak összeállítását foglalja magában. Éppen azért, mert a törvény ily szerkezete mellett majdnem lehetetlen volt a gyakorlati életben előforduló számos esetet el nem nézni, szabályozatlanul nem hagyni, a mi azután a törvényben fel nem található szabályok analógia, következtetés, a törvény irányának és a törvényhozás szándékának kipuhatolása útján való kiegészítését teszi szükségessé: tette a törvény egy jó magyarázatát nélkülözhetetlenné.
A szerző 1884-ben közzétette magyarázatának első kiadását, és a mű világossága és gyakorlati iránya forrásmunkává tette azt. A gyakorlatokban oly tekintélyt vívott ki magának, hogy majdnem úgy hivatkoznak rá, mint a törvényre, felfogása átment jórészt a bírói gyakorlatba, melynek irányára és fejlődésére nagy befolyást gyakorolt. A most megjelent második kiadás segített az esetleges hiányokon. A szerző joggal mondja, hogy a szakközönség munkájának nemcsak névleg, de valóban javított és bővített kiadását veszi. Nincs a munkának egy szakasza, melyen az alapos átdolgozás nyomait nem találnók. A feldolgozás tömörebbé és szabatosabbá vált, a judikatura, a javaslat indokolása, az igazságügyi bizottság és a képviselőház tárgyalásai és a szaksajtóban megjelent tanulmányok oly nagymértékben vannak figyelembe véve, mint kevés más jogi műben. Azonkívül a szerző a német perrendtartásra és az osztrák javaslatra, melyek végrehajtási törvényünket nagymértékben befolyásolták, figyelemmel volt. A munka ezen átdolgozás folytán sokkal értékesebbé vált, mint aminő az első kiadás volt, és joggal sorozható a kommentár-irodalom – a külföldit is beleértve – legjobb termékei közé.
