A magyar törvénykönyv negyedfélszázados jubileumának a Magyar Jogászegyletben 1934. december 15-én történt ünneplése adott alkalmat az előadónak annak megvizsgálására, vájjon megáll-e Batthyányi Ignácnak az a vádja, hogy a Corpus Juris első kiadói, Mossóczi Zakariás nyitrai és Telegdi Miklós pécsi püspök voltaképpen csak lenyomatták azt a törvénygyűjteményt, melyet Ilosvai István egri nagyprépost legnagyobbrészt saját kezűleg másolt és gyűjtött össze, tehát érdemetlenül jutottak az első törvénygyűjtők dicsőségéhez. Batthyányi nyomán későbbi íróink: a két Kovachich, Frank, Wenzel, Kolosváry, sőt maga Illés is, ha nem is vádolták éppen plágiummal Mossócziékat, szintén azt hirdették, hogy az Ilosvai-codex volt a Corpus Juris tulajdonképpeni magva. Illés most e codexet, mely a bécsi udvari könyvtárból a közelmúltban a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába jutott, tanítványai segítségével tüzetesen összevetette a Corpus Jurisszal és nemcsak azt állapította meg, hogy 35 törvényszöveg a codexben nincs is meg, hanem, hogy a közölt törvényszövegek is számtalan eltérést mutatnak az Ilosvai-codextől. Ezzel a plágium vádja teljesen megdől. Középkori törvényeink fennmaradt szövegeinek összehasonlítása alapján Illés megállapítását kiegészíthetjük azzal, hogy a Corpus Juris szövege nem egyezik meg teljesen egyéb ránk maradt codexek szövegével sem. Kétségtelennek látszik, — mint ezt Illés is helyesen következteti, — hogy Mossócziék nem csupán lemásoltak és kinyomattak valamely kezükben levő törvénygyűjteményt, hanem egyúttal összehasonlító és szövegkritikai munkát is végeztek. Minthogy Mossóczinak eredeti törvénypéldányok, a Corpus Jurisban tett megjegyzésekből következtethetőleg, csak kivételesen álltak rendelkezésére, a helyes szöveget a királyi Curián használt, egymástól eltérő hibás másolatok egybevetése és javítása útján kellett megállapítania. Hogy ez nem mindig sikerült, nem kisebbíti nagy érdemeit.
Ma sem vagyunk abban a helyzetben, hogy a hiteles szöveget mindenütt teljes biztonsággal megállapíthassuk. Beszéde második részében Illés nyomatékosan hangoztatja, hogy minő megbecsülhetetlen értéket jelentett a közfelfogás által zárt, egységes jogforrásként elfogadott Corpus Juris,főleg 1628. évi, már Werbőczy Hármaskönyvével megbővült kiadásában — az ország politikai egységének megőrzése és ezzel fennmaradása szempontjából. Egyben élesen szembeszáll azzal a történelmi felfogással, mely modern szemszögből ítélkezve, kicsinyléssel és gúnnyal tör pálcát a rendi korszak embereinek a Corpus Jurisban megrögzített jogrendszerhez való ragaszkodása felett,s amely e jogrendszernek csak hibáit és fogyatékosságát akarja meglátni. Illés ebben a kellő jogi tudás hiányának bizonyítékát látja s ezért a történetírótól, aki a magyar törvényhozás és törvények bírálatára vállalkozik, teljes jogi képzettséget követel. Minthogy neveket nem említ, nem bocsátkozhatunk annak a vizsgálatába, hogy ez a vád kikkel szemben és mily mértékben jogosult; elméletileg véve azonban kétségtelenül igaz az, hogy a Corpus Juris társadalmi és politikai jelentőségét nem lehet és nem szabad alapos jogi műveltség s az elmúlt századok viszonyainak s erkölcsi és politikai felfogásának tárgyilagos mérlegelése nélkül egyoldalúan a jogélet kinövései és fogyatékosságai alapján megítélni.
