Nehéz feladatot tűzött ki magának dr. Illés József, mikor a XV. és XVI. századok történetének az alkotmányfejlődés szempontjából való megírásába fogott. Mert e két század nemcsak a múltnak, a bomladozó hűbéri közéletnek szélső hullámgyűrűit mutatja, hanem egyszersmind a jövőnek, sőt némileg a mai kornak derengő képét is. A múltnak gyengülő s a jövőnek erőre kapó intézményei összebogozódnak a történet eseményeiben. Megcsontosodott intézmények keresztezik az új szervezkedésnek alig látszó köreit; új lényeg, új erők burkolóznak régi formába, majd régi, gyengülő erők igyekeznek felhasználni az új szerveket; harc, izgatottság, elenyésző árnyalatok, súrlódás és zsongás mindenütt. A modern nemzeti államok csirázása ez a kor.Ezeket a múltba vivő szálakat kell, hogy egyenkint megmutassa a történetíró, mert a XV. és XVI. század fejlődése meg nem érthető a középkor hűbéri intézményeinek ismerete nélkül.
Illés József dr. azonban, amint könyvének címe is mutatja, nem akar a jogélet minden jelenségére kiterjedő mederben haladni. Megelégszik azzal, hogy a főeszme sodrában maradjon s így csak az alkotmányfejlődés elemeire terjeszkedik ki, vagy helyesebben mondva, csak a hűbéri közélet megszűnésének s a szervezett közhatalom nemzeti alapon való tömörülésének főfolyamatát magyarázza három könyvre osztott munkájában. Az első könyvben, a melynek címe Hűbériség és Királyság, külön tárgyalja a hűbéri közélet megszűnésének s az újkori királyság megalakulásának történeti tényeit s külön e tények okait, bár ez a kettéválasztás az első rész címében nincs találóan jelezve. A franciaországi fejlődést tekinti tipikusnak s utána külön szakaszokban tárgyalja a fejlődés országonként eltérő vonásait. Az első könyv második részének elején álló általános fejtegetés jelzi dr. Illés József jogtörténeti álláspontját, amely emelkedett és modern. A jogfejlődés okát, mint első rangú tényezőben az értelem fejlődésében, az ismeretek terjedésében látja s ez a gondolat a második könyvnek az egyes országok alkotmányfejlődését magyarázó szakaszaiban világosan tükröződik. A második könyv a pápaságról és a reformációról szól. Nagy, jellemző vonásokkal rajzolja elénk a pápaság államiságát, a nemzeti egyházak megalakulását, a reformációnak az alkotmányfejlődésre való hatásával együtt. Megelevenedik előttünk a katolikus egyház képe hatalmának teljes körében s olyan részletek világában ragyog fel, a melyeknek az alkotmányfejlődéssel való összefüggését a történelem felületes forgatása mellett észre sem vettük.
Kiegészíti e képet a harmadik könyv a középkori és újkori császárság összehasonlításával s a nemzeti államok keletkezésének rövid, de mélyreható elemzésével. Tiszta következtetést vonhatunk le mindezekből dr. Illés József történetírói egyéniségére s céljára, a melyet e munkával elérni szándékozott. Könnyed előadással, rövid, érthető könyvben akarta a jogtörténet iránt érdeklődőknek elméjébe vésni az újkori jogfejlődés megindulásának főbb vonásait s munkájának ez a tankönyvi jellege szembetűnő. Nem a legfinomabb szálak kicsinyes szövedékét írja le részletező gonddal, hanem olyan áttekintést nyújt e másfélszázad életéről, a mely a tovább tanulmányozni akarónak kitűnő útmutató, a pusztán érdeklődőnek pedig élvezetes s elég kimerítő felvilágosítás. Ha kiemeljük azt, hogy felfogása épp oly könnyed, mint előadása, ha megjegyezzük, hogy a szép formáit e történeti munka keretében sem hagyta figyelmen kívül: nem dicséretet mondhatunk, hanem elismerést. A ki a történeti eseményeket úgy tudja előadni, hogy azokból a kor eszméi kiviláglanak; a ki ezzel újabb gondolatokra indít, elismerésünket kiérdemelte, míg ha vannak is munkájának kisebb hiányai, a milyen az eszmék kidomborításában a hellyel-közzel észrevehető egyenetlenség. Elnézzük e a hiányokat a modern tudomány magaslatán álló felfogásáért, a mellyel a történelem törvényszerűségét világítja meg, mert a simítás hiányai javíthatók, de a felfogás rosszasága nem, vagy nagyon nehezen. Aki nem tudja megérteni, hogy az eszméknek szintén vannak törvényei, hogy az eszmehullámok hosszúsága épp oly szabályos, mint a hanghullámoké, az lehet az eseményeknek többé-kevésbé érdekes csoportosítója, de nem lesz történetíró soha a szó nemes értelmében. Nem tudjuk, készakarva vette-e fel dr. Illés József a jogtörténelem fonalát ott, a hol azt Hajnik Imre tömörségével klasszikus Egyetemes európai jogtörténete elejtette, t. i. az újkor elején, de mindenképp hasznosnak tartjuk munkáját szegény jogtörténelmi irodalmunkra nézve, nemcsak a jogtörténelmet tanuló ifjúság, hanem a tudományos érték szempontjából is.
