Magánjog-codexünknek első tervezete kevés idővel ezelőtt jelent meg. Tudjuk tehát másmilyennek tervezik a jövő házassági vagyonjogát. Ezen nagy esemény kapcsán kétszeresen érdekes szerző könyve. Jogtörténeti becsén kívül érdeklődéssel olvassuk, hogy visszapillantsunk a házassági vagyonjogunk ősrégi fejlődésére. Magánjogi rendszerünknek legérdekesebb és legrégibb része a házassági vagyonjog, melynek alapintézményeit már Werbőczynél megtaláljuk, de Werbőczy előtti fejleményeit eddig nem ismertük. Szerző érdeme, hogy fáradságos kutatások alapján megismertet bennünket a házassági vagyonjog Árpádkori intézményeivel. A szerző kimutatja, hogy a házassági vagyonjogunk intézményeinek gyökerei egészen az Árpádkorig nyúlnak be. Az Árpádkorban a hitbér intézménye volt ugyan legerősebben kifejlődve, de a kútfőkben nyoma van már házassági vagyonjogunk majdnem minden más intézményeinek és nevezetesen a jegyajándéknak, hozománynak és külön vagyonnak, mely jogintézmények akkori legfőbb alapelvei majdnem kivétel nélkül máig érvényben maradtak. Igen érdekes az Árpádkornak ez a feltárása azért, mert a legalaposabban és tudományos alapon, megdönthetetlenül bizonyítja, mily mélyen gyökereznek mai házassági vagyonjogunk legfontosabb intézményei. A közszerzeménynek még nyomait sem fedezte fel a szerző az okleveles anyagban. A közszerzemény jogintézménye későbbi eredetű és fejlődése még ma sem fejeződött be. Ezen jogintézmény körül lesz a legélesebb harc a házassági vagyonjog kodifikációja alkalmával, míg a többi anyag, melynek kijegecedése éppen a szerző könyvének bizonysága szerint már az Árpádkorban megkezdődött, a főbb alapelvekre nézve körülbelül változatlanul fog átmenni a codexbe. A szerző elsősorban a hitbér eredetével és fogalmával foglalkozik, minthogy ez volt az Árpádkori házassági vagyonjognak főintézménye. Kimutatja, hogy a „dos”-nak Árpádkori alakja a germán jogból származott át hozzánk. Az Árpádkori dos[hitbér] azonban lényegében más, mint a mai hitbér. Az Árpádkori jogban a dos a „pretium puellae” nek felel meg leginkább azzal a különbséggel, hogy az a feleséget, nem pedig a családját illette. Sem a hitvestársi hűség, sem a defloratio, sem a debitum matrimonii ezen korban még a dos feltételét nem képezte. A dos a törvényes házasság megkötésével a nőt férje vagyonából ipso jure megillette.
Az Árpádkor is ismeri már a törvényes és szerződési hitbért, megközelítőleg. Konkrét esetben a szokásos hitbér nagy ágát a férj és nő társadalmi állásához és vagyoni állapotához mérten állapították meg. A Tripartitumban törvényesen meghatározott kategóriák még ismeretlenek az Árpádkorban. A hitbéren kívül foglalkozik még a szerző a jegyajándék (paraphema) és a hozománnyal (allatura) és a külön vagyonnal. A hozomány és külön vagyon intézményének még csak csiráival találkozunk az Árpád korban, de nagyjában főbb vonásaiban ráismerünk ezekben a még máig is irányadó szabályokra. Megtaláljuk a nő rendelkezési jogát külön vagyona felett, a házas felek egymás közötti szabad szerződési jogát stb. Ha szerző könyvét olvassuk, örömmel ismerünk rá lépten-nyomon a házassági vagyonjog mai szabályaira, örömmel látjuk a majdnem évezredes jogfolytonosságot a házassági vagyonjog terén, és örömmel gondolunk arra, hogy ezeket az évezredes kipróbált jogintézményeket megtartja a polgári törvénykönyv tervezete is. A szerző könyve mindezzel egyúttal igazolja azt is, hogy a magyar jog lovagiassága a nővel szemben vagyonjogi téren egészen az Árpádkorig nyúlik vissza és szintén oly tradíciója a magyar magánjognak, melyet a polgári törvénykönyv tervezete is egyik vezérlő elvnek fogadott el.
