Hacker Ervin: Az egyesületek büntetőjogi cselekvőképessége és felelőssége

Mai szerencsétlen gazdasági állapotaink közepette esemény számba megy egy nagyobb szakmunka megjelenése. A szerzőnek, aki a forrásművek és a külföldi szakművek beszerzésének Kálvárián túlesett, a kiadó vagy a nyomdakerítés sziszifuszi vállalkozását is végig kell szenvednie. Annál nagyobb örömmel fogadhatjuk Hacker Ervin monográfiáját az egyesületek büntetőjogi cselekvőképességéről és felelősségéről. Örvendhetünk, hogy ily tisztán elméleti szakmunkára kiadót, illetőleg nyomdászt kapott (tudomásom szerint a kiadó ugyan maga a szerző, elismerés illeti azonban a pécsi Weszely és Horváth-nyomdát, hogy a mai hihetetlen nyomdai árak mellett is a szerző nagy anyagi áldozatkészségével lehetővé tette a munka megjelenését), még jobban örvendünk pedig, hogy szerző egy valóban értékes, tartalmas és élvezetes munkával gazdagította büntetőjogi irodalmunkat. A hazai büntetőjogi szakembereknek a Hacker Ervin könyve igazi tudományos csemegének mondható, amiben ma oly ritkán van részünk.

Hacker Ervin eddigi szakirodalmi működése főként a börtönügy és az ahhoz kapcsolódó kérdések körül forgott. E téren két nagyobb és számos kisebb dolgozatával a fiatalabb írói gárdánk egyik legbuzgóbb munkásává nőtte ki magát hamarosan. Ezúttal a büntetőjogi dogmatika egyik rég vitatott problémáját tette tanulmány tárgyává, s mint előre jelezhetem, oly nagy tudományos készültséggel, oly gazdag irodalmi apparátussal és emellett oly kész írói rutinnal, hogy a legnagyobb örömmel üdvözölhetjük őt a teljesen kiforrott tudományos szakférfiaink sorában. A szerző éveken át tanulmányozta a jogi személyek büntethetőségének kérdését, évek óta gyűjtötte hozzá az anyagot, az itthoni forrásokkal be nem érve, a múlt télen két hónapot töltött Berlinben a Liszt-féle büntetőjogi szemináriumban s így sikerült elérnie, hogy a kitűzött kérdésre vonatkozó legrégibb és legújabb összes anyagot a lehetőségig összeszedte, azokat a legalaposabban áttanulmányozta s ha előszavában túlzott szerénységgel a felhasznált apparátus hiányos voltáról beszél is, kétségtelen, hogy a kérdésről a legteljesebb és megbízhatóbb képet nyújtja s teljesen biztos és hiteles adatok alapján tárgyalja az egyesületek büntethetőségének minden részletét.

A felvett problémát öt fejezetre tagolva igyekszik minden vonatkozásában bemutatni. Az első fejezetben bevezetés címen a kérdés jelentőségét mutatja ki szerző. A mai büntetőjogi irodalomban és a törvénykönyvekben uralkodónak mondható felfogással szemben, mely szerint a jogi személyek ellen büntetőjogi represszió nem foghat helyet, az utóbbi időben mind erősebbé válik a másik felfogás, mely az egyesületekben, a szervezkedésben rejlő erővel szemben ezen erő rosszra fordítása esetén annak veszélyességéből kiindulva követeli a védelmi intézkedéseket. Helyesen szorítja le szerző a kérdést az „egyesületekre", vagyis nem a jogi személyeknek általában, hanem ezeknek csupán egy csoportjával szemben lehet és kell foglalkozni a büntetőjogi cselekvőképességgel és büntethetőséggel. A közjogi jellegű testületeket ab ovo kirekeszti a büntetőjogi felelősségre vonás köréből, annál erősebben hangsúlyozza az utóbbi évtizedekben lavinaszerűen szaporodó kereskedelmi jellegű társaságok részéről felmerülhető kriminális veszély nagyságát. Ugyanitt terjeszkedik ki történeti adalékok címén a kérdés történeti előzményeire, részletesen ismertetve a római jognak, a középkori és újkori jogoknak, a régi francia és magyar jognak, a legújabbkori jogfejlődésnek adatait. Még bővebben tárgyalja a kérdés jelen állását az élő jogokban, a bírói gyakorlatokban és a törvényelőkészítési munkálatokban. Külön csoportosítva a testületek büntethetőségét teljesen kizáró jogokat (Norvégia, Ausztria, Brazília), azokat a jogterületeket, amelyeken a büntethetőség ugyan ki van zárva, de melléktörvények szerint mód nyílik a testületek megbüntetésére (francia, belga, német, hollandiai, svájci, olasz, svéd, magyar jog), végül az egyesületek büntethetőségét elfogadó angol, amerikai, spanyol stb. jogot.

A második fejezetben az egyesületek büntetőjogi cselekvőképességét veszi bonckés alá. Az egyesületek alkatának és lényegének megvilágítása, az egyesületek büntetőjogi cselekvőképessége feletti hatalmas méretű irodalmi vitáknak gondos és élvezetes ismertetése után arra a helyes eredményre jut, hogy az egyesületek büntetőjogi cselekvőképessége megállapítható, mert azok képesek büntetőjogilag releváns eredményeket létesíteni.

A harmadik fejezetben a büntetőjogilag legfontosabb kérdéssel, az egyesületek büntetőjogi felelősségével foglalkozik. Kettős szempontból vizsgálja meg a kérdést. Felsorakoztatja először a jogpolitikai szempontokat, majd azokat a speciális büntetőjog dogmatikai szempontokat, amelyek a problémának jobbra vagy balra való eldöntése mellett felhozhatók. Az idevonatkozó teméntelen irodalmi nézetek, vitatkozások ügyes és alapos csoportosítása és talpraesett bírálata alapján úgy jogpolitikai, mint dogmatikai szempontból az egyesületek büntetőjogi felelősségének megállapíthatása mellett foglal állást, vagyis nem az uralkodónak tekinthető közfelfogáshoz, hanem a kisebb, u. n. reformer csoporthoz csatlakozik, de nem azokhoz, akik fenntartás nélkül fogadják el az egyesületek büntethetőségét, hanem bizonyos megszorítással, illetőleg mérséklettel. Elismeri ugyanis az ellentábor azon érvének igazságát, hogy az egyesületekkel szemben bűnösségről beszélni nem lehet. Az egyesületeknél ugyanis „hiányoznak azok a lélektani kapcsok, a lélektani benyomások továbbítására szükséges idegrendszer, amelyek nélkül tudatról, tehát bűnösség tudatáról sem lehet szó”. Így jut aztán arra az eredményre, hogy az egyesületekkel szemben a büntetés alkalmazása és megállapítása sem foghat helyet. A kivezető utat azonban az egyesületek büntetőjogi felelősségének elfogadása és a büntetés alkalmazásának kizárása közt abban találja meg, hogy semmi akadálya nincs az egyesületek felelősségre vonása esetén a különböző biztonsági intézkedések alkalmazásának, amihez nem szükséges az elítélt bűnössége, elég annak veszélyessége. Úgy, hogy szerző szerint egyedül a biztonsági intézkedések útján lehet a kérdést megoldani. Ez tekinthető a munka legfontosabb eredményének, amivel szerző hazai irodalmunkban előbbre vitte a felvetett probléma megoldását.

A negyedik fejezetben ennek az eredménynek a részleteit rajzolja. „Az egyesületek büntetőjoga” cím alatt előbb az egyesületek által megvalósítható bűncselekmények sajátosságait és jellegzetességét, majd nagy részletességgel az egyesületekkel szemben alkalmazható intézkedéseket (külön ezek általános szabályait és külön az egyes intézkedéseket), végül az egyesületek cselekményénél szereplő természetes személyek cselekményeinek elbírálása tekintetében való állásfoglalását adja elő. Helyesen állapítja meg e részben, hogy az egyesületek magánjogi jogképessége nem feltétele azok büntethetőségének. Éppen a legtöbb egyesület azáltal, hogy jogtalan vagy erkölcstelen cél elérésére törekszik, eleve képtelen lesz a jogképesség elnyerésére. Mely egyes bűncselekményeket követhetnek el az egyesületek, ennek szorosabb körülhatárolása szerinte meddő vállalkozás. Helyes az a megállapítás is, hogy az egyesület orgánumainak hatáskörükben maradása nem feltétele az egyesület büntethetőségének. Az egyesületekkel szemben alkalmazható egyes intézkedések szerző szerint: a feloszlatás, a felfüggesztés, a működési kör korlátozása, a jogképesség elvesztése, a békekezesség, az elkobzás, a privilégiumok megvonása, az Ítélet közzététele, a rendőri felügyelet alá helyezés, az egyes orgánumok elbocsátása. Az egyesület orgánumai, mint természetes személyek részéről az egyesület bűncselekményénél elkövetett bűncselekmény tekintetében az az álláspontja, hogy ezeket a részesség általános szabályai szerint kell elbírálni. Nem helyesli azonban az egyesületekre kiszabott pénzbüntetésért az orgánumok subsidiarius szavatosságát.

Az ötödik, utolsó fejezet „de lege ferenda javaslatokkal” foglalkozik. Az angol-amerikai megoldást, hogy a törvényhozás egyszerűen azt jelentse ki, hogy a „személy" fogalma alatt a jogi személy is értendő, szerző nem tartja elfogadhatónak, ehelyett átmenetileg a parallel büntetési rendszer törvénybeiktatását ajánlja, ami aztán, mint végső megoldást, egy külön testületi büntetőtörvénykönyv megalkotását készítené elő. Miként e vázlatos ismertetésből látható szerző a legnagyobb gonddal és szeretettel dolgozta fel tárgyát s teljesen kimerítő képet nyújt a felvetett probléma mai állásáról, sőt több pontban előrevitte a kérdés megoldását. Műve igen alapos és mélyreható tanulmány eredménye. Különös dicséretet érdemel az óriási szorgalommal összehordott irodalmi apparátusért, ami felett teljes biztossággal tudott uralkodni. Határozott biztos Ítéletet mond a probléma minden részletéről. Amennyire bátor a reformer elvi álláspont elfogadásában, éppoly higgadt igyekszik lenni a részleteknél. Talán ez a túlságos óvatosság vezeti arra a nézetem szerint vitatható álláspontra, hogy az egyesületekkel szemben bűnösségről, tehát valóságos büntetésről sem lehetne szó, vagyis be kellene érni a biztonsági intézkedésekkel. Egy egyenesen csalásra, uzsorás ügyletekre alakított egyesületnél fictio nélkül lehet az egyesület (az összes tagok) bűnösségéről is beszélni s a feloszlatást, időleges felfüggesztést, jogokban való megszorítást és a pénzbüntetést miért ne lehetne büntetésnek neveznünk velük szemben. Szerző ugyan nagyon meggyőzően érvel a saját álláspontja mellett s az általa javasolt megoldás tetszetősnek is látszik, azonban efelett a pont felett még lehet vitatkozni. örömmel kell még kiemelnem szerző irályának világosságát, tiszta magyarosságát, melyre nyilván törekedett s amit egy-két, véletlenül benntmaradt idegen szó kivételével igen szépen el tudott érni. A mindenképen sikerült derék tanulmánynak szívesen várjuk a folytatásait. Szerző nagy készültségétől és buzgalmától még sok szép dolgot vár a magyar büntetőjogi tudomány.