Hacker Ervin: A magyar büntetőjog tankönyve

Több mint negyedszázada kísérem figyelemmel a szerzőnek értékes munkásságát. Sok okulással olvasgattam ismételten kisebb-nagyobb tanulmányait s összefoglaló műveit. Nagyrabecsülésem csak fokozódott, midőn most közreadott tankönyvét áttanulmányoztam. A tankönyvírónak rendkívül nehéz a helyzete a megcsonkított Magyarországon. A nagy nyugati államokban, különösen Németországban, annál könnyebb . A német tanár kap kiadót s közönséget a Vezérfonalnak, Tankönyvnek s Kézikönyvnek egyaránt; adhat előadásainak keretét nyújtó vázlatot, megírhatja a részletes kifejtést s földolgozhatja történeti s jogösszehasonlító alap nyújtása mellett az irodalomban s a joggyakorlatban felmerült nézetek bírálatos ismertetésével a legaprólékosabb kérdésekig menőleg a büntetőjog teljes dogmatikáját. Szerzőnknek választania kellett s szerencsés kézzel határozta el magát a két szélső pólus között középhelyet elfoglaló tankönyv megírására. Finom érzékkel s dicséretes önmérséklettel dolgozott fel a büntetőjog általános részéből annyit, amennyinek az elsajátításával a tanulni vágyó lerakhatja azt a szilárd alapot, melyen immár könnyű szerrel építheti fel tudásának akár elméleti, akár gyakorlati célokat szolgálni hivatott épületét. Lelkiismeretesen vette számba a magyar irodalmat s igen helyesen a külföldi irodalom termékei közül csak az irányt jelölő munkákra fordított figyelmet. A kezdőnek különösképen négy „örökbecsű” munkát: Liszt, Van Háméi, Garraud és Hippel műveit ajánlja. Nem kétséges, hogy ezek a tan- illetőleg kézikönyvek igen nagy értékűek, de az első három — mert inkább a századvégi büntetőjogszemléletet tükrözi — lassanként inkább csak történeti beccsel bír. Részemről úgy vélem, hogy felhívandó a figyelem Mezger-nek 1931-ben megjelent Strafrecht, — Gerland-nak 1932-ben immár második kiadásban könyvpiacra került Deutsches Strafrecht és Rittler-nek 1933-ban megjelent Lehrbuch des österreichischen Strafrechts című kitűnő műveire is.

Hacker tankönyvének érdemi ismertetésére térve át, mindenekelőtt megjegyezni kívánom, hogy a rendszer-kérdést nem érintem. Nem vonom kétségbe a szisztematikus földolgozás előnyeit, s meg kell állapítanom, hogy nekem — az ,,árral szembe úszónak" — eddigelé nem sikerült magyar tankönyvíró barátaimat a törvény rendjében való földolgozásra reábírnom; bár közel negyvenéves tanári tapasztalatom meggyőzött álláspontom gyakorlati helyességéről, mégis tisztelettel adózom az elméleti alapon nyugvó rendszer alkotóinak. Szerző a Bevezetés című első részben a büntetőjog és tudományának meghatározása után rövid, de a lényeget átfogó vázlatát adja a büntetőjog fejlődéstörténetének. A hazai büntető jog történetének ismertetése során az irodalom körében fölemlíti ugyan Bónis Györgynek az 1712-ik évi javaslatról írt tanulmányát, de sajnos nem tér ki annak méltatására. Elírási, vagy talán szedési hiba Csatskó Imre nevének Csacskó-val jelölése (37. l., helyesen a 40. lapon). Némi ellenmondást látok szerzőnek abban a megállapításában, hogy büntető törvénykönyvünkön ,,az 1871. évi német btk-nak hatása … eléggé érezhető, mégis eredeti alkotást képez.” Ne szégyelljük bevallani, hogy a Csemegi kódex bizony legnagyobb részében kompiláció; több helyütt alig más, mint — nemcsak a német btk., de az osztrák Glaser-féle javaslat vonatkozó helyeinek kevésbé sikerült fordítása. A büntetőjog jelen állása című 7. §-ban nem említi szerző az 1926. évi — sok szempontból érdekes iráni btk-vet (ismerteti s szövegét is közli Ali Akbar Khan Daftary: Geschiohte und System des iranischen Strafrechts című 1935-ben megjelent művében), az 1934. évi francia javaslatot (No. 3351. Chambre des députés, és v. ö. Magnói- Lavantprojet de révision du code pénal francais, 1934.) és az 1935. évi júli. 1-én életbelépett kínai btk.-vet (v. ö. Ho Tchong-Chan, Code pénal de la république de Chine, 1935.)

A jogbölcseleti bevezetés kitűnően sikerült rész, de szerettem volna, ha szerzőnk vagy itt, vagy az 5. §. végén reámutatott volna arra a különbségre, mely a XIX. századnak immár túlhaladott hiperindividualisztikus büntetőjogszemlélete s a napjainkban mind jobban erősödő — egy a nemzeti közösség egyetemes értékeinek védelmét hatékonyabban szolgáló, spiritualisztikus elveken nyugvó univerzalisztikus büntetőjogszemlélet között észlelhető, és a ,,laikus” büntetőjogászoknak megmagyarázta volna – már csak a félreértések kiküszöbölése céljából is – hogy ez a fejlődő univerzalisztikus büntetőjog megtagad minden közösséget a kollektivisztikus büntetőjoggal. A kollektivista alapon felépített büntetőjog valóban kiküszöböl minden individuumon keresztül való szemléletet, — ám e végleges pólus és az individualisztikus-liberális pólus között helyezkedik el a konzervatív spiritualisztikus felfogás, mely egyfelől megőrzi a klasszikus büntető jogszemlélet általános büntető jogszerkezeti értékkel bíró intézményét és elvét, tehát az egyéniség értékét elismeri, másfelől és illetőleg ugyanakkor szakít a hiperindividualisztikus egyenértékelés egyoldalúságával. Külön elismerést érdemel a ,,Kriminalaetiologiai bevezetés” című fejezet (61—87. 1.), melyben a bűncselekménynek társadalmi és embertani jellegét ismerjük meg. A jogforrásokról szóló fejezet (88—109. 1.) is minden tekintetben sikerült. Ehelyütt vagy a tényálladék tanában mégis rámutathatott volna szerző a normatív és deskriptív fogalmak értelmezésének s megállapításának különbségeire (v. ö. különösen: Hofmann, Die normativen Elemente, 1930., Hedemann, Die Flucht in die Generalklauseln, 1933., Keller, Generalklauseln im Strafrecht, 1935.). — Az időhatály kérdésével kívánatos lett volna idézni a Curianak 18. sz. döntvényét, melynek értelmében: ha a büntetendő cselekmény elkövetésétől az ítélethozásig terjedő időben olyan teljesülési döntvény lép hatályba, amely az előzőleg hatályban volt valamely büntető jogegységi, vagy teljesülési döntvénynél szigorúbb rendelkezést tartalmaz, a cselekmény elbírálásáról az utóbb hozott teljesülési döntvényt kell alkalmazni (BHT. 883. sz.)

A „Büntetendő cselekmény”-ről szóló II. rész igen szabatos úgy a fogalmi meghatározások, mint a részletkérdések kifejtése tekintetében. Félreértések kikerülése céljából a sajtódeliktumok jellemzésénél helyesebb lett volna, ha szerző a St. 32. §-ában adott körülírást közölte volna (helyesen a 231. lapon). Dicsérem szerzőt az akaratszabadság problémájában való helyes állásfoglalásáért. Igen világosak s minden irányban eligazítók a jogellenesség és bűnösség tárgykörét érintő fejtegetései. A végszükséggel kapcsolatban vagy egyebütt helyes lett volna az újabban annyira vitatott fel nem róhatóság vagy feltételezhetetlenség (Unzumutbarkeit) esetét megemlíteni (v. ö. Herz, Die Zumutbarkeit der Verbotsbefolgung als Bedingung der Strafbarkeit, 1934., Jobst, Der Streit um die Znmutbarkeit im Strafrecht, 1935). Nem helyeslem az ellenállhatatlan erőnek s a fenyegetésnek a bűnösséget kizáró okok közé sorozását: ezek a bűncselekvési képességet zárják ki. A kísérlet tanát kissé szűkre méretezte szerző: mindenesetre részletesebb kifejtést kívánt volna a ,,véghezvitel megkezdése” kritériumának megvilágítása. — A részesség fejezete kifogástalan feldolgozást nyert s ugyanez áll az egység és többség fejezetére.

„A büntetőjogi következmények” című III. részben bontakozik ki szerzőnek egyénisége legerősebben. Úgy a büntetésekről, mint a biztonsági rendszabályokról szólva, rendkívül áttekinthető összefoglalásban tárja elénk az anyagot. Egyedüli megjegyzésem, hogy a patronázsról szóló szakasz a gyermekvédelemre vonatkozó anyaggal együtt a javító-nevelési intézkedések című IV. fejezet után lett volna helyesebben tárgyalható (e IV. fejezetben különtartandók a büntetésszerű intézkedések: dorgálás, fogház, államfogház). A IV. részt „A büntető szankció alkalmazása” címen tárgyalja szerző. Megállapításai kifogástalanok. A beszámítás érvényesülése a büntetés kiszabásánál című 66. §-ban mégis felhívom a szerző figyelmét, hogy a külföldön elszenvedett büntetés a Bt-k. 7. §-a értelmében nem tudandó be, hanem csak ,,a lehetőségig” veendő számításba. A büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése és a büntethetőséget kizáró okok című fejezetekre nincs különösebb megjegyzésem, legföljebb rendszertani szemszögből gondolom megfontolás tárgyává tenni, nem volna-e helyesebb a T. e. 125. §-ában adott bírói jogot az ítélethozatal mellőzésére: a büntetés végrehajtásának föltételes felfüggesztése után tárgyalni; — viszont a rehabilitációt, nem tartom a büntethetőséget kizáró okok közé sorozhatónak; ennek —- nézetem szerint — külön fejezet szentelendő. Bírálatos ismertetésemet azzal végezhetem, amivel kezdtem: értékes munkát végzett az érdeme s szerző és kivívja mindazoknak nagyrabecsülését, kik azt olvassák és tanulják.