Almási Antal: Ungarisches Privatrecht 1. kötet.

A Margit-híd a közepe táján, ahol a szigeti bejáró ugrik ki belőle, megtörik és egyenes vonala meghajlik. A híd budai pillérei jóval eltolódnak attól a ponttól, ahova tervezőjük eredetileg szánhatta őket. Állítólag építés közben jöttek rá, hogy a túlsó parton meleg forrásvizek mállasztó ereje várja fenyegetően a kőoszlopokat és ennek vágott elébe a hídépítés elgörbülő iránya. Amikor Almási évekkel ezelőtt, a háború boldog idejében ennek a munkának a kitervezéséhez hozzálátott, nagyjában a német és a német közönségen keresztül, a távolabbi nyugat (mert voltak, akik a gyűlölet hermetikus elzártsága idején is hittek a tudományos élet emberi egyetemességének, a tudomány nemzetköziségének a feltámadásában) lebegett a szeme előtt. Almási nyilván úgy érezhette, hogy nemzeti hivatást teljesít, ha a magyar jogot német nyelven szólaltatja meg és így a magyar jog megismerésének lehetőségét széles keretben gyarapítja. De jött a háború — a békeszerződés, az ország kegyetlen megcsonkítása — és új, születésének alkalmi okában gyászos, de nemzeti jelentőségében hatalmas munka várakozik a magyar jogra, amely egyik legerősebb kulturális kapocs marad az anyaország és a leszakított részek között. Az elszakadt részeken a magyar jog van ma is érvényben, új impériumok nevében a régi impérium eszmei értékei parancsolnak rendet a társadalmi és gazdasági életnek. Ha korábban csak arról volt szó, hogy a német nyelv a magyar jognak a messzibbható heroldja legyen az európai elméleti megismerés terén, ma ez a könyv egyelőre a tankönyv szerényebb szerepét tölti be, amelyből meríteni fog az új államhatalom bírói exponense, de várakozik rá az a jelentősebb sors, hogy tankönyvi mivoltának sikeres betöltése után a jogi kultúra kapcsolatát jelentse köztünk és — köztünk. Talán a könyvön a célkitűzéseknek a világrengető változása szembeszökő élességgel nem domborodik ki, de az író kezét ez a gondolat vezeti akkor is, ha világosan nem is gondol rája. Az idők eltolódásainak vannak egyes kisebb nyomai is a könyvben, amikor Almási azt hiszi, hogy a történelmi megállapítás higgadt leszűrtségével beszél, pedig talán csak a kortárs állásfoglalása az, ami általa megszólal. Erre azonban kár szót vesztegetni.

A könyvnek, amely két kötetre van dolgozva, egyelőre az első kötete jelent meg. Ennek az első kötetnek a tartalma a történelmi és irodalomtörténeti bevezetés után, a jogforrások tana, azután az alanyi jogokról szóló, a szokásosnál sokkal bővebb rész, a személyjogi, család- és örökjog. Már ebből a szűk tartalomjegyzékből is látni, hogy Almási rendszere nem követi az általános beosztásokat, sőt tendenciózusan mutatja a rendszer önállóságát. Bármennyire is tudjuk értékelni a gondolkodás rendszerességét, akár a gondolkodási ökonómia, akár a tartalom belső átgondoltságát értve ez alatt, gyakorlati érzékünk úgy ítélkezik, hogy a rendszernek, a tartalom külső elrendezésének jelentőségét tisztán az elmélet emberei túlozzák. Almási rendszerével a külső csoportosításával vitába nem szállunk; de meg kell említeni a rendszer körében azt, ami már nem az anyag csoportosítása, sorrendi vagy alaki külsősége, hanem gondolattermelő tartalmi ereje. Almási az alanyi jogot, Grosschmid létszakaira emlékeztetően, életbeli folyásában tekinti, ami különösen örvendetesen hat olyan írónál, aki sokszor kénytelen volt eltűrni a gyakorlatiatlanság, az élettől való elvonatkoztatottság vádját. Az alanyi jog elméleti tisztázásán kezdve Almási végig kíséri az alanyi jogot megszületésétől kezdve mozgási pályáján (Bewegungstatsachen des subjektiven Rechtes), a jog kiélezésén (Ausübung) keresztül a jogok megszűnéséig. Almási maga a rendszert nemcsak a saját rendszerét, hanem a rendszert általában írói és gondolkodói karakteréből kifolyóan alapvető jelentőségűnek tartja. Almási számára a jog tételei nem egymásmellettiségek, amelyeknek egynémely egymásra vonatkozásaik vannak. Almási szemében a jog a jogtételek egységbe fonódott összessége, kerekded egész, amely a maga befejezettségében, gördülő folytonosságában szakadozottságot, hiányosságot nem ismer. Ezzel a jogszemlélettel „lélekben egy az, hogy az ő számára a jog: logika, amelynek szükséges sarjadzásait is a logika irányítja. Ugyanebből folyik a gazdasági jog politikai követelményekhez való viszonya is, amelyek az ő szemében is csak korrektivumai annak az eredménynek, amit a logikai levezetés determinál." Ezt az alapszemléletet tünteti fel az a definíció, amit az alanyi jogról ad.(…) Almási a régebbi konzervatív jogszemlélet híve. A gazdasági élet követelményeinek fokozott értékelésével, vagy még jobban szólva, a rendszerben való értékesítésével, igaz, a jogtudomány még ma is adós. A freie Rechtsfindung talán iskolát csinált, de rendszert nem alkotott. Almási munkamódszerének másik jellemzője: a szigorú tételességre való törekvés, állításainak lehetőség szerint valamelyes jogforrásra való utalással történő megalapozása. Alföldi Edének a bírói gyakorlat magánjogi szabályairól szóló könyve óta — amelynek a célkitűzése is csupán a bírói gyakorlat tételeinek összefoglalása volt — nincs oly magánjogi munkánk, amely a bírói gyakorlatban rejlő nagy szellemi tőkét ekkora határozottsággal és terjedelemmel hasznosította. Amily aprólékos lelkiismeretesség terméke az anyaggyűjtés, éppoly aprólékos, mindenre kiterjedő gond nyilvánul meg a megfogalmazásban is (…)Egyes részletkérdések megbeszélésére, bármennyire megérdemelné a kérdés és a könyv egyaránt, nem lehet a kívánatos terjedelemben kitérni. Örvendetes az az álláspont, amit az értelmezés kérdésében elfoglal, hogy a törvénynek a meghozatalakori viszonyok szerint való értelmezése csak irányelv, de nem kivétel nélkül kötelező szabály. Ugyancsak kellemesen hat a személyiségi jognak fontossága szerinti részletes tárgyalása, valamint egyes modern alakulatok tárgyalása. (Természeti erők, szellemi termékek 89., 103. 11.)

Hasonlókép helyeseljük, amit a dologi hagyományról ír. Érvelése egybevág azon eredménnyel, amelyre e sorok írója jutott a rendeltetéses javakról szóló jogászegyleti előadásában. A részletkérdések során akad természetesen sok olyan, amiben nézetét nem oszthatjuk. Az egyesületi jog terén a rendeleti szabályokra támaszkodva sok olyat is ír, ami azóta a társadalmi erőviszonyok eltolódása folytán másképp van a gyakorlatban. A házasságkötés alakiságáról szólva, kimaradt a két tanú jelenlétének említése. A törvényes tartás alapjául a házasság, a rokonság mellett felemlíti a Schwagerschaft Gerader Linie-t, ami a menytartási kötelezettséget akarja jelenteni. A menytartás a gyakorlatban nem föltétlen, mert a kapcsolaton kívül egyéb kártérítésszerű vagy szerződésszerű elemek is szükségesek a tartás megalapozásához. Szinte nehéz a kritikai megjegyzések után arra a megilletődött hangulatra áttérni, amellyel a könyvet elolvasása után letettük. Ez a könyv nem annyi idő alatt készült el, mint amennyi a megíráshoz szükséges volt. Ha szokásos volna, hogy a szerzők önmaguknak szóló dedikációval lássák el a könyvet, jogosan kerülhetne a könyv élére a felírás : „E könyvben egy férfikor munkája testesül meg.” Almási a melléktekintet nélküli jogász — ez talán károsan befolyásolhatja, mert egyoldalúságra tereli az egyéni pszichét, de emberi jellemvonásnak imponáló az a szívós szilárdság, ahogyan Almási lekötötte egész életét a jogi studium fanatikus művelésének. A jogirodalomnak nálunk is, másutt is vannak reprezentánsai, akik hasonló szorgalommal, munkabírással és tehetséggel dolgoznak, de nem ismerünk Almásin kívül senkit, akit a jogtudomány művelésének hivatása annyira eltöltene, aki tisztán és kizárólagosan a jogtudományban éli ki minden energiáját. Más alkalmat szerettünk volna, amikor ezeket a szubjektív megjegyzéseket elmondhattuk volna, ez a könyv azonban kínálkozó alkalom volt, hogy necsak az írásról, de az íróról is beszéljünk. Érdeklődéssel várjuk a második, befejező kötet megjelenését.