Edvi Illés Károly 1842. június 26-dikán született Szilben (Somogy vármegye), ahol apja gazdatiszt volt.

Sopronban érettségizett az evangélikus líceumban. Jogi tanulmányait Pesten végezte, majd 1864-től 1867-ig jogtanító volt Szirákon Degenfeld-Schonburg Lajos és József grófok mellett.

Ügyvédi szakvizsgája letételét követően 1867 és 1871 között Pest–Pilis–Solt vármegye alügyésze volt Pesten. Tiszti ügyészként az 1869 őszétől a Szegedre kihelyezett Pesti Törvényszéken, majd az azt felváltó Aradi Törvényszéken képviselte a vádat kora legveszélyesebb köztörvényes bűnügyeiben. 1872 és 1883 között már királyi ügyészként dolgozott Szegeden, Aradon, Budapesten és Pécsett. Ügyészként, a vád képviseletében részt vett gróf Ráday Gedeon királyi biztos mellett a betyárvilág, az alföldi rablóbandák felszámolásában. Ráday Edvi Illést erre a feladatra lényeglátó, higgadt, alapos munkája, kisugárzó egyénisége miatt választotta. A büntetőperek csúcsa 1872-ben a Rózsa Sándor és társai elleni per volt, ahol ügyészként négy ügyvéddel állt szemben. Tapasztalatait Emlékeim a szegedi várból című kéziratában írta le. 1873 után az ügyészi feladatok ellátása mellett büntetőjogi tudását a jogi irodalomban, szakkönyvek írásában és a törvényhozásban is kamatoztatta. 1875–76-ban részt vett az 1878. évi V. törvény, az ún. Csemegi Kódex megalkotásában.

1877-től minden orvosi beavatkozás ellenére, fokozatosan elvesztette szeme világát. 1883-ban emiatt nyugalomba vonult, folytatta azonban ügyvédi és jogi írói tevékenységét. E működése során bontakoztatta ki emlékező és elemző tehetségét, melynek eredményeként a magyar jogtudomány jeles alakjai közé emelkedett. Ettől kezdve írta azokat a meghatározó jogi műveket, amelyek a magyar büntetőjogászok mesterévé tették. Jogi tankönyveiből jogásznemzedékek tanultak. A magyar büntető törvénykönyvnek korának leghivatottabb és legkiválóbb kommentátora volt, már vakon, fejből diktálva fejezte be a többször, több kötetben kiadott magyar büntető törvénykönyv magyarázatát. E művének zsebkiadása a „Kis Illés” egyetlen gyakorló jogász dolgozóasztaláról sem hiányozhatott. Ebben az időszakban több szépirodalmi művet is alkotott, közülük Cifra Juci című három felvonásos népszínművét 1884-ben Pécsett, majd 1888-ban a Budai Színkörben mutatták be.

1882-től Pécsett, 1885-től Aradon, 1888-tól Budapesten tartott fenn ügyvédi irodát. Ügyvédként lelkiismeretesen foglalkozott a legkisebb bűnüggyel is. Az ügyek alapos ismerete, a meggyőző érvelés, a választékosan előadott védőbeszéd jellemezték tevékenységét.

Pesti tevékenysége során országos tekintélyre tett szert. Részt vett a bűnvádi perrendtartás kódexének előkészítő munkálataiban, megírta Balogh Jenő és Vargha Ferenc társaságában a büntető perjog három kötetes nagy kommentárját, a kihágási büntetőtörvénykönyv magyarázatát. Kiadta zsebkönyveit, nagy számban írta a főként a büntetőjog körébe vágó dolgozatait, melyek a Magyar Igazságügyben, a Magyar Jogászegylet Évkönyvében, a Büntető Jog Tárában, Jogtudományi Közlönyben, Jogban, Jogi Szemlében, az Ügyvédek Lapjában stb. jelentek meg. Büntetőjogi és közjogi témákban 1889 és 1916 között a Budapesti Hírlap állandó vezércikkírója volt, a legbonyolultabb jogi kérdést is világos, mindenki számára érthető módon fejtette ki. A 20. század elején szerkesztette a Jogállam című folyóiratot. Jogi szakirodalmi munkássága elismeréseként 1903-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, székfoglalóját a parlamenti szólásszabadságról tartotta.

Szaktudása és kitűnő stilizáló munkája miatt közel húsz éven át folyamatosan részt vett a kodifikációs munkákban. 1913 és 1915 között Bernolák Nándorral, Finkey Ferenccel és Angyal Pállal együtt kidolgozták a büntető törvénykönyv tervezetét.

1918-ban királyi udvari tanácsosi címet kapott.

1919. április 6-án halt meg. A Tanácsköztársaság idején csak csendes temetése lehetett, méltatások csak a diktatúra bukása után jelenhettek meg róla. Gyomai Zsigmond gyászbeszédében azt írta a neves jogászról: „hősi életet élt”.