A tőzsde és a tőzsdebíróság reformja napjainkban, azt lehet mondani, az összes európai államokban napirenden van. Ezt egyrészt a speculatio túlkapásai folytán előállott válságok idézték elő, másrészt, mint különösen Németországban és hazánkban, az agráreszmék felszínre kerülése és illetőleg az agráriusok azon törekvése, hogy a tőzsdén kötött különbözeti ügyletek által a gabonafélékre nézve szerintük előidézett árdepressziót megszüntessék, úgyszintén, hogy a tőzsdeügyletekben és kereskedelmi szokásokban járatlan gazdákat a tőzsdejáték káros következményeitől megvédjék. Szerzőt jelen munkájának megírására, úgy látszik, az új polgári perrendtartás tervezete késztette s így az igen aktuális és hivatva van ezen, közgazdasági életünkre oly fontos kihatású kérdést a megoldáshoz egy lépéssel közelebb vinni.Kár, hogy a kérdés tárgyalásánál a közgazdasági szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyja s azt kizárólag jogi szempontból tárgyalja; holott szerintünk e kérdésnek jogi szempontból való megoldásánál is a közgazdasági tekinteteket különösen szem előtt kell tartani. A tőzsdebíróságot mai hatáskörében a jelenleg érvényes perrendtartás tette szükségessé, mert a kereskedelmi forgalom megkívánta, hogy némely jogviták egy szabadabb és gyorsabb eljárású bíróság elé vihetők legyenek. Az új perrendtartás életbeléptetése azonban a tőzsdebíróság eddigi hatáskörének fenntartását fölöslegessé teszi, s az, szerző javaslata szerint, most már tárgyi értelemben megszorítandó volna, a mennyiben ezentúl már csakis a tőzsdebíróság elé utalt ügyek szakszerűsége és az alapul szolgáló ügyleteknek tőzsdei ós szorosan kereskedelmi jellege teszi a tőzsdebíróságot szükségessé.
Bonczkés alá veszi szerző az 1881. évi 59. törvényczikknek a tőzsdebíróság hatáskörét megállapító 94. paragrafusát, és az abban a tőzsdebíróság hatáskörébe utalt ügyleteket egyenként bírálat alá vonva igyekszik megállapítani a tőzsdebíróság hatáskörét. Elismeri jogászi szempontból is az agráriusok azon kívánságának helyességét, hogy elejét kell venni annak, hogy nem-kereskedő egyáltalán a tőzsdebíróság elé kerülhessen; mert a mily kiválóan alkalmas a tőzsdetanács a kereskedők szerződéseinek értelmezésére, olyannyira alkalmatlan a nemkereskedők cselekvéseinek helyes megitélésére. A különbözeti ügyletekről szólva, melyek épp úgy, mint az összes tőzsdei ügyletek, ugyanabban a typikus formában, a határidőre szóló kötések alakjában jönnek létre, azok létjogosultságának egyik okát abban látja, hogy azok bármelyik fél kívánatára a készfizetési ügyletek alakját ölthetik magukra s viszont megfordítva a készfizetési ügyletek átalakíthatók különbözeti ügyletekké. Ezért a tőzsdei különbözeti ügyletek a reális ügyletektől nehezen választhatók el; ez teszi nehézzé a tőzsdejátéknak törvényhozási vagy bírói úton való korlátozását.
Ismerteti e kérdés jogi szabályozásának történetét a külföldi államokban. Angliában, Franciaországban és Olaszországban az 1870-es években többé-kevésbé megszorították a különbözeti ügyletek perelhetőségét, később azonban jórészt visszavonták e korlátozó intézkedéseket. Nem így Németországban, hol csak épen az újabb időben, 1896-ban hoztak a határidőügyletek perelhetőségét korlátozó törvényt. Ez irányban halad újabb időben hazai judicaturánk is, mely azonban még több tekintetben ingadozást mutat és átalakuláson megy keresztül. Mutatja ezt, hogy a Curia és a tőzsdebíróság praxisa mindinkább távolodik egymástól. A Curiánál is tovább megy ez irányban a polgári törvénykezési rendtartás tervezete, mely a bíróilag nem érvényesíthető különbözeti ügyletek perelhetőségét még inkább megszorítja. A szerző igyekszik a két irány közt közvetítő álláspontot elfoglalni, midőn azt javasolja, hogy a különbözeti kifogás a tőzsdetagok és bejegyzett kereskedők közötti ügyletekben mellőzendő. Fejtegetéseiből levont conclusióinak egyéni értékét azonban tetemesen leszállítja azzal a megjegyzésével, hogy korunk és judicaturánk irányzatával szembeszállani — bizonyos ponton túl — hiábavaló küzdelmet, tehát eredménytelenséget jelentene.
