Az enyhítő és súlyosító körülmények tekintetében a törvényhozások, köztudomás szerint, vagy példálódzó felsorolást alkalmaznak, vagy pedig teljesen a törvényhozóra bízzák azok értékelését. Példálódznak a mi katonai büntető törvénykönyvünk, az 1843.-ki Deák-féle büntető törvényjavaslat, az 1936.-i német büntető javaslat és a jelenleg érvényben lévő olasz törvény. Csemegi, tudvalevőleg azzal a megokolással mellőzte a felsorolást, hogy ez tápot nyújthatna annak a tévhitnek, miszerint a törvényhozó a bár csak példálódzva felsoroltakat különös nyomatékkal kívánja figyelembe vétetni; (bár a tévhitnek, mint hiszem, a törvény megfelelő rendelkezésével elejét vehette volna). Nem vitás azonban, hogy a legtöbb törvényhozás — és pedig, véleményem szerint igen helyesen — a bíróra bízta az egyes körülményeknek megfelelő értékelését, és, hogy a felsorolás sok esetben méltánytalanságnak lehetett volna az okozója, amennyiben a legtöbb körülménynek enyhítő, súlyosító avagy közömbös volta, csak a konkrét eset körülményeinek szorgos figyelembevételével dönthető el. Ez kétségbevonhatatlanul tűnik ki a 398 oldalra terjedő mű eseteinek a tanulmányozásából is. A körülmények jó része ugyanis, Kúriánknak abszolút helyes gyakorlata szerint enyhítő is lehet, súlyosító is, de közömbös is. A leggyakrabban mérlegelt büntetett előélet p. o., mint tudjuk, hosszabb idő letelte után nem mindig súlyosít; a miveletlenség pedig, p. o. az oly cselekménynél, melynek erkölcsökbe ütköző voltának a belátásához nem kell különösebb miveltség, megszűnik enyhítőként hatni; a korok közül pedig a fiatal kor — aggastyánnal szemben elkövetett cselekmény esetén — súlyosító is lehet; a magas kor pedig, szemérem ellen elkövetett bűncselekmény esetén! nem enyhít, hanem súlyosít. Mind ezen körülmények esetenként való mérlegelésének a felsorolása csak külön kódexben fért volna el. Még sem vitás azonban, hogy Kúriánk gyakorlata a legtöbb, a gyakorlatban felmerült eset tekintetében bizonyos elvi álláspontot foglalt el, valamint, hogy ezen elvi álláspontnak rendszerbe foglalása gyakorlatunknak egyöntetűségét, és a felmerülhető vitakérdéseknek kiküszöbölését fogja biztosíthatni. Ép ezért fölötte nagy hálára kötelezték szerzők nem csak az elméletnek, hanem a gyakorlatnak a férfiait is, midőn összes büntetőjogi határozatokat ösmertető határozattárainknak rendszeres földolgozásával a közel hatvan éves gyakorlatot áttekinthető alakban adták a lelkiismeretes olvasó kezébe, mihez képest, a sziszifuszi munka eredménye gyanánt, bármely körülménynek enyhítő, súlyosító vagy közömbös volta bármely bűncselekménnyel kapcsolatban, úgyszólván másodpercek alatt lesz most megállapítható. Hogy az a kérdés mindezideig sem a német, sem a francia, sem pedig az olasz irodalomban nem részesült kellő figyelemben, és az osztrákok részéről is csak Grassenberger Roland foglalkozott vele, arra csak mellesleg utalunk. Szerzők a lexikális modorban magvas rövidséggel megírt művet a tárgyalási mód logikus rendszerével tették könnyen kezelhetővé. A fölötte magas színvonalú, monografiaszámba menő bevezetés után hat fejezetben tárgyalják az eddigi gyakorlatunk által elbírált körülményeket: 1. A bűnöző személy, 2. A bűnözés szociális, kulturális és gazdasági körülményei, 3. A bűncselekmény elkövetője, (a tényállás alanyi elemei), 4. A bűncselekmény elkövetése, (tárgyi elemek), 5. A bűncselekmény elkövetése után létesülő alanyi és tárgyi körülmények, 6. Az anyagi és eljárási szabályok alkalmazásával összefüggő jogi helyzetek és körülmények büntetéskiszabási értékelése. Ezen kívül azonban mindenik fejezet természetesen több alcímre oszlik, ami a fölötte nagy hozzáértéssel és elméleti tudással megírt mű áttekinthetőségét nagyon is megkönnyítette.
