Pikler Gyula: A jog keletkezéséről és fejlődéséről

A szerző kiindulópontja azon eredmények bírálata, e melyekre a mai tudomány a jog keletkezésének és fejlődésének kérdésében a történelmi iskola hatása alatt jutott. Az uralkodó és általánosan elterjedt tan a jogot jogérzetre, hajlamokra, népszellemre, néptudatra vezeti vissza; ezeknek más-más népeknél való különbségéből magyarázza a jogok különbségét, ezeknek változásából a jogfejlődését. Ezen ösztönszerű állapotoknál azonban megáll, mint tovább nem elemezhető végső okoknál, a melyekbe és a melyeken túl megismerésünk nem hatolhat. Piklert nem elégíti ki ez a tan, „a mely szerint az idők végtelen folyamán keresztül korszellemet vált fel, a nélkül, hogy e változásban egyszerű törvény mutatkoznék.” Nem tagadja e tényeket, a különböző érzelmeket és jogelméleteket, de bebizonyítja, hogy tévedés ezekben látni azt a mozgató erőt, a mely a jogot létrehozza és fejleszti; bebizonyítja, hogy ez csak látszat, hogy ezen eszméleti állapotok mögött folyvást a célszerűségi belátás működik, sőt, hogy ezek az eszméleti állapotok maguk is éppen célszerűségi belátás szülöttei. Bizonyításának első módja vágyaink, hajlamaink vágyakozó, hajlamszerű eszméleti állapotaink mélyreható lélektani elemzése, a melyből kitűnik, hogy minden ilyen eszméleti állapotunk két elemből áll; egy alapszükségletből és az ennek kielégítésére vezető út felismeréséből. Nyilvánvalóvá lesz, hogy vágyaink pusztán az utóbbi tényező változása folytán, tehát pusztán értelmi okokból is változhatnak s azonos alapszükséglettel bíró emberek vágyai pusztán ismereteik különbözősége szerint lehetnek különfélék. Jóllehet vágy és teljesen céltudatos eljárás között valóságos határvonal nincsen, az emberek ez iránt alanyilag tévedésben lehetnek.

Pikler, mint az igazság egy részére, mindig tévedéseink magyarázatára is kiterjeszkedik. Tanát e helyt is követi tévedéseink lélektana, a mely jelentékenyen megkönnyíti az igazság elfogadását. A szerző talán annak bizonyítására tér át, hogy miért kell a belátást nemcsak vágyaink egyik alkotó részének tekintenünk, hanem egyszersmind ezen eszméleti állapotainkat s nevezetesen a jogi élettel kapcsolatosakat a belátásból származtatnunk is. Fejtegetéseinek eredménye, hogy a jog keletkezésének oka célszerűségének belátása; fejlődése pedig ismereteink változásából folyik épp úgy, mint a munkaeszközök tökéletesítése, az ipari technika, a gazdaság fejlődése; vagyis, hogy a jog fejlődése nem a célok, hanem az eszközök fejlődése és abból ered, hogy ugyanazon szükségletek kielégítésének jobb eszközeit ismerik fel az emberek az idő folytán. A szerző e tételének megerősítésére nagy számú egyetemes történelmi, jogtörténelmi és néprajzi bizonyítékot és példát hoz fel, a melyekben valamint könyve függelékének első részében is, egyes darabjait az állam keletkezéséről való felfogásának, a melyet egy, az államalakulás törvényéről írandó külön munkájában szándékozik bővebben kifejteni. A könyv e részletei nemcsak a bebizonyítandó tétel igazságát és mélységét állítják elénk meggyőzően, hanem tág kilátást tárnak fel a jog egész mezejére. Az elvont törvények és lélektani igazságok mintegy megelevenednek bennünk: a távol múltak jogáról lehull a csodás érzelmek és babonás elméletek misztikus és fantasztikus leple, a melybe a jogtörténelmi iskola burkolta és józan valóságukban tárulva elénk, ugyanazokat a törvényeket tükröztetik vissza, mint a jelen megkövült intézményei, szárazon megfontoló jogalkotása, forrongó törekvései. A szerző állításainak merészsége, szokatlansága, hagyományos felfogásainkkal való ellenkezésük sokszor meglep és első pillanatra bizalmatlanná tesz, csak vonakodva hiszünk neki, de természettudományi, történelmi és néprajzi bizonyítékainak nagy halmaza, finom megfigyeléseinek egész gyűjteménye darabról-darabra megtöri ellenkezésünket.

Hogy a jogbölcseleti elméletek harca nemcsak a tudósok agyában és könyvekben küzdetik ki, hogy azoknak nagy jelentőségű gyakorlati hatásuk volt a való élet alakulására, általánosan ismert igazság és nevezetesen a 17. és 18. század belátásos iskolájának, a természetjognak nagy történelmi szerepe is eléggé tudva van. De csak kevesen lesznek tudatában annak, hogy mily káros konzervativizmusra vezet a gyakorlatban századunk ösztönszerűségi elmélete, mennyire csökkenti a jog javítására való törekvést, megnyugvást tanítván a jog tökéletlenségéből eredő szenvedésekben. Pikler ezt élénken szemlélteti és kiemeli annak a tételnek, hogy a jogot célszerűsége kedvéért alkotjuk, nagy gyakorlati fontosságát, a minthogy egész munkája legtisztább tudományossága mellett egészséges érzéket tanúsít az elméleti tételek gyakorlati jelentősége, az élet nagy problémái iránt is. (…) Pikler könyvében a jogbölcselet legvégső problémáit a természettudományok alapján oldja meg; belehelyezi e tudomány gyökereit a természettudomány földjébe úgy, hogy eddig sovány tápláléka helyett, a mely mellett csak csenevész életet tudott folytatni, most az élettan és a lélektan legújabb eredményeivel frissülhet fel. Ezzel eleget tesz a jogra vonatkozólag a korunk tudománya által felállított ama követelésnek, hogy a szellemi és a természettudományok immár tarthatatlan hagyományos szétválasztása szűnjék meg. Oly lépés ez, amelynek szükségét már ezrek hirdették, de a mely a jogbölcseletnek mindeddig nem sikerült. (…)

A könyv természetszerű és már az előmunkálatoknak fogyatékos voltából is szükségképen folyó hiányait a szerző maga érzi át legjobban, és mint igazi tudós nem is mulasztja el rájuk mutatni. Végezetül még egy megjegyzést azok számára, a kik a szerző régebbi munkáit nem ismerik és e sovány vázlat után azt hiszik, hogy egy bár értékes, de nehezen élvezhető, elvont tárgyú könyvön kellene keresztülvergődniük, hogy írónkkal közelebbről megismerkedhessenek. Csalódnak. Vonzó előadású, szellemes íróval lesz dolguk, a kinek könyvét nehezen teszi le, aki egyszer kezébe vette.