"(...) Jászi Oszkár tevékenysége és életműve átfogja évszázadunk egész első felét, amely addig példátlan megrázkódtatások és éles változások korszaka volt. Jászi fáradhatatlanul kereste a választ kora társadalmi, politikai, etikai és tudományos kihívásaira. (...) Élete egy kelet-magyarországi – partiumi – kisvárosban kezdődött, s egy amerikai egyetemi kisvárosban fejeződött be. Érdeklődési és vizsgálódási köre fokozatosan szélesedett szülőhazája problémáitól a Duna-táji régió, majd egész Európa, később Amerika s végül az „oszthatatlan világ” kérdéseiig. (...)

Jászi Oszkár 1875. március 2-án született. (...) A zsidó származású, de a zsidó vallástól és hagyománytól már régen elszakadt család 1881-ben áttért a református vallásra. (...) Jászi egész életében meggyőződéses híve maradt a zsidó asszimilációnak. (...)

Gimnáziumi tanulmányait a nagykárolyi piaristáknál végezte, kitűnő eredménnyel. (...) 1892-ben, azaz 17 éves korában iratkozott be a Budapesti Tudományegyetem állam- és jogtudományi karára, ahol 1896-ban (...) végzett, egyúttal a doktori címet is megszerezve.

Jászi nagy lendülettel, bámulatos munkabírással végezte és hangolta össze a tudományszervezés, valamint az ismeretterjesztés sokrétű munkáját. Éber figyelemmel kísérte a nyugati szociológia és politológia teljesítményeit, s a Huszadik Század minden számában közölt ezekről ismertető, vitázó szemléket, rendszerint számonként többet is. Megindította a Társadalomtudományi Könyvtár című sorozatot, amelynek az első világháború közepéig mintegy húsz kötete adta közre magyar fordításban a tudomány „klasszikusainak” – és magyar úttörőinek – fontosabb munkáit. Néhány évvel később megszervezte a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját, amely a tanulni vágyó munkások és diákok százainak tette lehetővé, hogy a korabeli kulturális élet igazi kiválóságainak (Schöpflin Aladár, Ady Endre, Hatvany Lajos, Szabó Ervin és mások) közvetítésével ismerjék meg koruk szellemi körképét.(...)

Jászi sokat idézett politikai radikalizmusa nem egy csapásra, és nem is nagyon korán, csupán harmincéves korára alakult ki. A századvég fiatal Jászija – a legtöbb kortárs értelmiségivel együtt – szabadelvűnek vallotta magát, de a hazai szabadelvűség Tisza István által képviselt európaibb, ún. merkantilista áramlatához tartozott. Ennek megfelelően alapjában nacionalista álláspontot vallott, természetesen nem szélsőséges formában, de elfogadva a magyar szupremácia eszméjét.

Az új század első éveiben azután (...) nyilvánvalóvá vált a hagyományos liberalizmus erőtlensége, sőt, végelgyengülése. (...) Az 1905. januári választások – a 30 éve kormányzó Szabadelvű Párt veresége és a függetlenségi ellenzék győzelme – nyomán kialakult másfél éves kormányzati válságban (...) Jászi lemondott a Földművelési Minisztériumban 1898 óta betöltött fogalmazói állásáról. Ettől kezdve – 1918-as rövid miniszterségét leszámítva – amerikai professzorságáig független értelmiségiként, írásainak és szerkesztői munkájának honoráriumából élt.

Az új Magyarország felé című programcikkében 1907-ben fejtette ki a polgári radikalizmus társadalmi és nemzeti programját, amely voltaképpen a minden irányban következetes modern magyar demokrácia követelményeinek első megfogalmazása volt. (...)

1914 júniusában, közvetlenül a világháború kitörése előtt Jászi elnökletével megalakult az Országos Polgári Radikális Párt. (...) Már ekkor – s különösen az 1916. augusztusi román támadás után – elhangzott ellene a vád, hogy a nemzetiségi viszonyok leleplezésével befeketíti Magyarországot a nemzetközi közvélemény előtt, amivel az ellenség kezére játszik. (...) 1918 tavaszán fogalmazta meg nagyszabású tervét a Monarchia (és egész térségünk) háború utáni átalakítására, amelyet a Csehországot, Lengyelországot és a délszláv országokat ("Illyriát") is magában foglaló államszövetség, a Dunai Egyesült Államok formájában képzelt el. (...)

1918 októberében (...) a Nemzeti Tanács (...) Magyarország népéhez! című kiáltványát Kunfi Zsigmond közreműködésével Jászi szövegezte. (...) A Károlyi-kormányban Jászira hárult a legnehezebb, az adott helyzetben már megoldhatatlan feladat: a nemzeti kisebbségek ügyének tárca nélküli minisztere, egyben – Károlyi mellett – a külpolitika irányítója lett. Nemrég még oly merésznek számító reformtervei azonban a vesztett háború után (...) már megkésettnek bizonyultak. (...) Ezért 1918 decemberében Károlyihoz intézett levélben (...) lemondott a miniszterségről.

1919 elején a kormány a szociológia professzorává, majd kormánybiztossá nevezte ki a Budapesti Tudományegyetemen. (...)

Jászi határozottan elítélte a proletárdiktatúra lenini gondolatát és gyakorlatát. Ezen az álláspontján soha nem változtatott, de az 1919. március 20-ai minisztertanácson, amelyen a Külügyi Tanács elnökeként vett részt, ő sem ellenezte Károlyi Mihály köztársasági elnök indítványát, hogy alakuljon szocialista kormány, amely az antant diktátumával szemben Szovjet-Oroszországra és a Szocialista Internacionáléra támaszkodik az ország védelmében. (...) Május elsején, az ellenforradalom közeli felülkerekedésétől tartva s a belső állapotoktól végleg megundorodva, elhagyta az országot. (...) Bécsben 1925-ig élt, s mint a magyar demokratikus emigráció egyik vezetője, egy ideig a Bécsi Magyar Újság főszerkesztője, küzdött a fehérterror nemzetközi leleplezéséért, a Horthy-rendszer elszigeteléséért, a dunai népek egymásra találásáért. (...)

Lesznai Annával 1913-ban kötött házassága is felbomlott. (...) Hatalmas lelkierővel és munkabírással mégis talpra állt (...) óriási filozófiai, politológiai, történeti szakirodalmat dolgozott fel, s a húszas években írta meg legmaradandóbb műveit, amelyek mind abból az erőfeszítésből fakadtak, hogy a maga számára tisztázza, megfejtse és másoknak is érthetővé tegye a történteket, a demokratikus és konföderációs törekvések kudarcának okait, s természetesen kiutat mutasson. Már 1920-ban megjelent a Magyar Kálvária – Magyar Föltámadás című emlékirata, amely A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai alcímet viselte, s őszinteségével, elemző erejével kiemelkedik a korszak tekintélyes mennyiségű memoárirodalmából. (...) Bécsi tanulmányok és forráskutatások alapján készült legnagyobb, immár angol nyelvű munkája, A Habsburg Monarchia felbomlása is. Nagyszabású történeti háttérrel mutatta be a soknemzetiségű birodalomban a nemzetek feletti állam megteremtésének kísérletét és kudarcát. (...)

Egy 1923–24-es amerikai előadókörút után elfogadta az Ohio állambeli Oberlin College meghívását a politikai tudományok tanszékére, s második feleségével (...) kivándorolt az Egyesült Államokba. Öt évvel később, 1930-ban megkapta az amerikai állampolgárságot. (...)

A második világháború éveiben az Amerikai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnökeként és tekintélyes liberális professzorként, tevékeny szerepet vállalt az amerikai magyarság antifasiszta tömörítésében, veszélyeztetett barátai, magyar és más európai tudósok angol vagy amerikai beutazási engedélyének megszerzésében és álláshoz juttatásában. (...)

1947-ben, noha pontosan látta a megindult szovjetizálási folyamatot – amelyről ítéletet is mondott a The New York Timesban –, mégis elszánta magát egy dunai búcsúlátogatásra (...) Danubia: Old and New című tanulmányával, melyben a háború utáni Ausztriában, Csehszlovákiában (Prágában és Kassán), valamint Magyarországon látottakat írta le és elemezte, bizonyságot tett arról, hogy a viszontlátás okozta megrendülés nem homályosította el ítélőképességét. (...)

A hidegháború legrosszabb éveiben, amelyek Amerikában is megteremtették a gyanakvás légkörét, a már nyugalmazott professzor magánya mélyült. Ekkortájt leginkább a föderációs eszme összeurópai alkalmazhatóságáról, esélyeiről gondolkozott és publikált. (...)

1956-ban már súlyos beteg volt, s egy operáció után elveszítette világos öntudatát. Így nem szerezhetett tudomást sem a magyar forradalom csodaszerű győzelméről, sem vérbe fojtásáról. Erős szíve még néhány hónapig, 1957. február 13-áig életben tartotta. (...) A hazai újratemetésre (...) 1991. június 17-én került sor, kívánsága szerint a Farkasréti temetőben."