125 éve, 1900. december 19-én született Féja Géza író, újságíró, kritikus, szociográfus a felvidéki, Bars vármegyei Szentjánospusztán.

​​​​​​Lévai gimnáziumi évei után a budapesti egyetemen magyar-német szakos tanári diplomát szerzett, bölcsészhallgatóként Eötvös-kollégista lett, és abban az időszakban Szabó Dezsőt tartotta példaképének. Tanári pályája az Esztergom-tábori Fiúnevelő Intézetben indult, itt tanított 1927-től 1932-ig, majd Pesterzsébetre került. 1922-ben jelent meg első verse a Nyugatban, irodalmi tevékenységét Bajcsy-Zsilinszky Endre Előőrs, később Szabadság című hetilapjában is folytatta. Közben folyamatosan publikált, és az 1920-as évek elejétől részt vett a falukutató mozgalomban.

Neve akkor vált országosan ismertté (sőt bizonyos körökben hírhedté), amikor 1937-ben megjelent Viharsarok (Az Alsó Tiszavidék földje és népe) című könyve a Magyarország Felfedezése könyvsorozatban, mely „a magyar élet, táj és társadalom vágyával és igényével” lépett színre, és mellyel együtt „egy nemzedék indult útnak, hogy leleplezze a magyar valóságot” és „a magyarság teljes arcát” mutassa fel. „Falukutatásnak” is nevezik e könyvsorozattal kicsúcsosódó törekvést, némileg pontatlanul, hiszen Féja munkája – Szabó Zoltán A Tardi helyzet című művéhez hasonlóan – sem kizárólag a falvakat és parasztságot kutatja, hanem az ország egy-egy tájegységének teljes életéről tudósít: a parasztságról éppúgy, mint az (agrár)munkásságról, a polgárságról, mezőgazdaságról, a kertkultúráról, a lakhatásról, a művelődésről, az oktatásról, a szokásokról, illetve a szórakozásról. E jelentős kutatómunkát azonban a kortárs kritika nem értékelte: a szerzőt a kötet megjelenése nyomán nemzetgyalázás címén perbe fogták, elítélték és tanári állásából is elbocsátották.

​​​​​​Társadalmi szerepevállalása részeként 1931-től szervezőjévé válik a Nemzeti Radikális Pártnak. 1934-től a Magyarország című lap külső munkatársa. A következő években eltávolodott korábbi nézeteitől, és rendszeresen jelentek meg írásai a Válasz című népi, “harmadik utas” írókat tömörítő folyóiratban, valamint a Márciusi Front elnevezésű szellemi és politikai mozgalomnak is aktív tagja volt. Részt vett a mozgalom programjának kidolgozásában.

Tanári pályája mellett folyamatosan írt, cikkeiben kritikáiban, irodalomtörténeti munkáiban kortársait, Illyés Gyulát, Tamási Áront, Németh Lászlót méltatta, a “népi íróknak” vagy “harmadik utasnak” is nevezett szerzők szellemiségét tartotta követendőnek. Irodalomkritikusi munkáinak első darabja a Jóslások Magyarországról, melyben Ady jelentősebb publicisztikáit gyűjtötte össze. Munkásságára nagy hatással voltak fiatalkori olvasmányélményei, leginkább Ady, Krúdy és Móricz művei. A fiatalokat is támogatta az írásban. Ő fedezte fel többek között Szabó Pált és Sinka Istvánt.

Számos műfajban alkotott. Írt publicisztikákat, tanulmányokat, verseket, novellákat, regényeket, önéletrajzi ihletésűeket és történelmieket egyaránt. Legismertebbek ezek közül a Csillagok vigyáznak, Visegrádi esték, Kráterarc, Szabadcsapat, Bölcsődal. Irodalomtörténeti munkája háromkötetes, A régi magyarság (1937), A felvilágosodástól a sötétedésig (1942), valamint A nagy vállalkozások kora (1943).

A háború után, 1945 és 1956 között a békéscsabai könyvtárban dolgozott, akárcsak sok más, a rendszer által mellőzött író, gondolkodó. Az itteni kulturális élet aktív résztvevője és szervezője volt. Ő hozta létre a Békési Gyűjteményt. 1956-ben visszatért Budapestre, ahol a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos főmunkatársaként dolgozott. Innen ment nyugdíjba 1960-ban.

Hagyatékát fia, Féja Endre gondozta. Kiadta többek között apja visszaemlékezéseit Lapszélre címmel, valamint sajtó alá rendezte levelezését és háromkötetes irodalomtörténeti munkáját, emellett a fővárosról írt cikkeit A régi Budapest címmel.