The library of the Hungarian Parliament is a legislative library, a public library and a special library all in one. Law and public administration, political science, 20th century and contemporary history are its main interests. We collect all domestic titles that cover these fields and a selection of related foreign titles.
Our library has the biggest public collection of Hungarian parliamentary documents. We have a selective collection of Hungarian history, modern world history, economics, sociology, statistics and documents of foreign parliaments. Our library is a depository library of the United Nations, some of its specialized agencies and The European Union.
In the reading room approximately 45.000 documents are available in 12 different subject areas.
We have a large collection of old daily papers and periodicals. We subscribe to some 1000 press publications – nearly half of them in foreign languages. In the reading room of periodicals you can find Hungarian and foreign dailies, weeklies and journals on open shelves. Those publications cover law, history, political science and social sciences.
The size of our holdings is approximately 600.000 volumes, and annual acquisitions are close to 5000 pieces. We are a non-lending library but the titles of all our documents can be found in our online catalogues. On-site stackrooms hold a considerable part of our core stock, the special collections, the reference library, the periodicals, the rare books and manuscripts; the rest is retrieved on request from the off-site storage facility.
Finkey Pál gimnáziumi tanár hatodik gyermekeként, Finkey Ferenc 1870. január 30-án született Sárospatakon. Jogi tanulmányait 1887–1891-ig szülővárosában a Református Jogakadémián és – az utolsó félévet – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezte. 1892 januárjában itt szerzett jogi doktorátust, 1895-ben pedig tanári képesítést. 1896-ban budapesti ügyvédi vizsgája is sikerrel zárult. Állami ösztöndíjjal – a büntető intézetek tanulmányozása érdekében – 1899–1900-ban nyugat-európai, 1909-ben svájci, 1910-ben egyesült államokbeli tanulmányutat tett.
Sátoraljaújhelyen és Poprádon töltött ügyvédjelölti gyakorlat és egyéves kassai katonai szolgálat után, jogászi pályafutását 1893 októberétől a sárospataki Jogakadémián a büntetőjog és a jogbölcselet helyettes tanáraként kezdte, és 1894-ben rendkívüli, 1896-ban nyilvános rendes tanárként folytatta. 1905-ben a Budapesten megrendezett 8. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus szervezési munkálatainak aktív és eredményes szereplője. 1910-ben a washingtoni börtönügyi kongresszuson a magyar kormány képviseletében vett részt. 1912 áprilisában a kolozsvári egyetemen a büntetőeljárás nyilvános rendes tanára, 1915 szeptemberétől 1921-ig pedig az újonnan alapított pozsonyi Erzsébet Egyetemen a büntetőjog és a bűnvádi eljárás rendes tanára lett. Utóbbi felsőoktatási intézményben 1917–1918-ban a Jogtudományi Kar dékánja, 1918 áprilisától néhány hónapig az egyetem rektora, majd az egyetem Pécsre és a fővárosba mentésének aktív segítője. Az I. világháború utáni trianoni határváltozások és Pozsonyból történő kiutasítása következtében 1921 szeptemberétől a Szegedre menekült volt kolozsvári egyetemre került, ahol két tanéven át rendes nyilvános tanárként oktatott, és 1923 májusáig a szegedi egyetem büntetőjogi tanszékét vezette. Elhagyva a tanári pályát, május 15-től az igazságügy szolgálatába szegődött. Előbb koronaügyész-helyettes, 1930 októberétől kúriai tanácselnökként a büntetőtanács vezetője, végül 1935 júniusától 1940-ben történt nyugdíjazásáig koronaügyészként (ma legfőbb ügyész) tevékenykedett. Utóbbival egyidejűleg hivatalból a felsőház tagja és 1936-tól 1940-ig kérvényezési bizottságának elnöke lett. 1940. február végén vonult nyugalomba, ebben az évben a szegedi egyetem díszdoktorává avatták. Az igazságügy-miniszter megbízásából – új kinevezéssel – elvállata a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatóságának elnöki tisztségét, amit 1942 és 1944 között töltött be. Fővárosi lakása a bombázások során megsemmisült, ezért 1945-ben visszaköltözött Sárospatakra, ahol haláláig élt.
Finkeyt a szakma a büntetőjog – amelynek mindhárom ágát művelte – kiemelkedő szaktekintélyének ismerte és ismeri el. Az anyagi büntetőjog prominens képviselője, a büntetőeljárás liberális irányzatának híve, a büntetéstan alapjainak megteremtője, a következetes és humánus büntetés-végrehajtás szószólója volt. Első jelentősebb munkája 1895-ben jelent meg Az egység és többség tana a büntetőjogban címmel, ez adta alapját a magántanári képesítés elérésének. A továbbiakban egymás után írta a tudományos alapossággal megalkotott, kiváló szakkönyveket, tanulmányokat, több mint 360 művet. Közülük kiemelkedik A magyar büntetőeljárás tankönyve (1899-ben), és az 1902-től öt kiadást megért A magyar büntetőjog tankönyve. 1904-ben publikálta első érdemibb börtönügyi tanulmányát a Büntetési rendszerünk egyszerűsítése témakörben, 1908-ban pedig A tételes jog alapelvei és vezéreszméi című jogbölcseleti kézikönyvet. A rendkívül termékeny jogtudós cikkeinek és tanulmányainak lelőhelyét a következő szakfolyóiratok adják: Sárospataki Lapok, A Jog, Jogtudományi Közlöny, Büntetőjog Tára, Magyar Jogász Újság, Jogállam, Bünügyi Szemle, Miskolci Jogászélet, Bírák és Ügyészek Lapja, Jogászegyleti Értekezések, Magyar Jogi Szemle stb.
Szellemi teljesítményei elismeréséül 1908-ban, a korszak nagy tekintélyű jogászainak – Wlassics Gyulának és Balogh Jenőnek – ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 1929-től rendes, 1938-tól tiszteleti tagjává választották. 1927-től 1937-ig a tudós testület Jogtudományi Bizottságának ügyvezető elnöki teendőit is ellátta. Kétszer nyerte el az Akadémia díját: 1913-ban jogfilozófiai kézikönyvéért a Kautz Gyula-díjat, 1921-ben A magyar büntetőeljárás tankönyve című, több bővített kiadásban megjelent munkájáért a Marczibányi-jutalmat. 1916 januárjában királyi udvari tanácsosi, 1936 novemberében magyar királyi titkos tanácsosi címmel, nyugdíjba vonulása alkalmából a Magyar Érdemrend nagykeresztjével tüntették ki. Egyetemi jogtanári, bírói, koronaügyészi hivatása mellett több társadalmi, szakmai egyesületben is szerephez jutott. 1932-tól 1937-ig az Országos Bírói és Ügyvédi Vizsgabizottság helyettes elnöke, 1938-tól 1940-ig elnöke. Ezek mellett társelnöke volt a Magyar Büntetőjogi és Kriminológiai Társaságnak, elnöke a Sárospataki Diákok Szövetségének, tagja a Magyar Jogászegyletnek és a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületnek. A Református Egyház presbiteri és aljegyzői feladatait is ellátta.
79 éves korában, 1949. január 23-án, szülővárosában halt meg, és ugyanott családi sírboltban temették el. Emlékének ápolására 1991 februárjában megalakult a Finkey Ferenc Bűnügyi Reform Társaság, és 2000-ben az Országos Ügyészi Egyesület Finkey Ferenc-díjat alapított.
