Nagy Ferenc a szlavóniai Verőcén született, 1852. március 15-én. Jogi tanulmányait Bécsben és a magyar fővárosban végezte, ahol vizsgáit 1875-ben jogtudományi doktorátussal fejezte be. Utána ösztöndíjasként hosszabb ideig külföldi tanulmányúton tartózkodott Ausztriában, a nagyobb németországi városokban és Párizsban. 1877-ben a Budapesti Tudományegyetemen kereskedelmi és váltójogból magántanári képesítést szerzett.

Kisebb megszakítással 1879-től 1928-ig felsőoktatási intézményekben tanított. Előbb a Nagyváradi Jogakadémia rendkívüli, 1880-tól rendes tanára, 1881-től 1890-ig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a kereskedelmi és váltójog nyilvános rendes tanára, az 1886–1887-es tanévben a jog- és államtudományi kar dékánja is. 1891-től nyilvános rendes tanárként a Budapesti Tudományegyetem kereskedelmi és váltójogi tanszékének vezetője és kétszer (az 1898–1899-es, továbbá az 1914–1915-ös tanévben) a jogi kar dékánja. A Pázmány Péter Tudományegyetem tanszékéről nem sokkal halála előtt vonult nyugalomba.

1895-ben a polgári törvénykönyvet kodifikáló bizottság tagjává választották. A kormány megbízásából több gazdasági (pl. tengerjogi, szövetkezeti) törvényjavaslatot készített elő, és jelentős részt vállalt a kereskedelmi, a váltótörvény és a biztosítási törvény reformmunkálataiban. Munkája elismeréseként 1899-ben udvari tanácsosi címmel tüntették ki. Több nemzetközi konferencián a magyar kormányt képviselte, például 1910–1912-ig részt vett a hágai váltójogi államértekezleten, 1912-ben ennek nyolctagú szerkesztő bizottságába is beválasztották. Ebben az évben az uralkodótól megkapta a valóságos belső titkos tanácsosi címet. Magyarország képviseletében 1922-től a hágai Nemzetközi Állandó Választott Bíróság tagjaként tevékenykedett.

Egyetemi tanári állását közel két évre megszakítva, 1900. június 16-tól 1902. május 23-ig a Kereskedelemügyi Minisztérium politikai államtitkára lett (lemondásakor visszatért egyetemi katedrájára), ezzel és pártszínekben történő képviselővé választatásával politikai porondra lépett. Először 1900-ban, majd 1901-től 1905-ig és 1905–1906-ban a Szabadelvű Párt vissói választókerületének megválasztott országgyűlési képviselője. 1905 nyarán a pártvezetés tagjaként kilépett a pártból, és „új disszidensek” nevű csoportja élén – 1905 őszén – egyesült gróf Andrássy Gyulának a kormánypártot már korábban elhagyó „disszidensek” nevű csoportjával. A létrejövő új politikai alakulatban 1906-tól 1910-ig az Alkotmánypárt társelnöke volt, egyidejűleg addigi kerülete újra a képviselőházba juttatta. E párt 1910-es feloszlásakor politikai tevékenységét gróf Tisza István Nemzeti Munkapártjában – a kaposvári választókerület képviselőjeként – 1918-ig folytatta. 1927-től a Pázmány Péter Tudományegyetem jog- és államtudományi karának jelölése alapján 1928 szeptemberéig a felsőház tagja.

Alig múlt negyvenéves, amikor eredményes szakirodalmi munkássága révén a Magyar Tudományos Akadémia 1893 májusában levelező taggá, és 10 év múlva 1903 májusától rendes taggá választotta.

Tudományos tevékenységére külföldi tanulmányútjai (elsősorban a német jogtudósok) nagy hatást gyakoroltak. A mesterek tanításain túllépve azonban az egyoldalú utánzás helyett az önálló magyar kereskedelmi tudomány létrehozását tűzte ki célul. Szakirodalmi munkásságának legfőbb területe ezért – kapcsolódva egyetemi tanári hivatásához – a kereskedelmi és váltójog lett, amelynek a jog-összehasonlító módszert alkalmazó kiemelkedő tudósává vált. A hiteljoggal és értékpapírjoggal összefüggő elméleti kutatásai szinte minden részterületre kiterjedtek, és (a szakma korabeli elismert képviselői szerint) a gyakorlati hiteljog alapjaivá váltak. Már kezdeti időszakában a modern jogtudományt kialakító kolozsvári „nagy négyes” (Plósz Sándor, Concha Győző és Grosschmid Benő mellett) tagjaként jelentős könyveket írt: 1878-ban A kereskedelmi társaságok jogi természete című színvonalas művet, 1884-ben a – később számos kiadást megért – kereskedelmi jogi kézikönyvet, 1889-ben a három kötetesre tervezett Polgári törvénykezés rendje Magyarországon első kötetét. Nagy Ferenc sokat foglalkozott a tengeri magánjoggal, az 1890-es évek elején első akadémiai székfoglalóját e témában írta, később pedig két hasonló vonatkozású törvénytervezetet is készített. Az 1897-ben kiadott nagy sikerű váltójogi kézikönyve sok kiadásban látott napvilágot, e munkáját az Akadémia 1898-ban Sztrokay-díjjal jutalmazta. A szövetkezeti jog kérdései szintén többször kutatásai középpontjába kerültek, 1906-ban, második akadémiai székfoglaló értekezését A szövetkezetek alapelve címmel tartotta, és két ezzel kapcsolatos törvényjavaslat is az ő nevéhez fűződik. Számos szakfolyóirat közölte tanulmányait, értekezéseit, dolgozatait: ezek közül a Magyar Pénzügy, a Jogtudományi Közlöny, a Magyar Igazságügy, a Magyar Jogászegyleti Értekezések, a Jogállam, az Igazságügyi Határozatok tára, a Kereskedelmi Jog, az Ügyvédek Lapja, a Biztosítási és Közgazdasági Lapok a jelentősebbek.

Egyéb szervezeti, egyesületi tisztségeiről szólva: 1885-ben a Magyar Jogászgyűlés alelnöke, 1908-tól a Keleti Kereskedelmi Akadémia felügyelő bizottságának elnöke, a Nemzetközi Jogi Társaság alelnöke és a Jogtudományi államvizsgálati bizottság elnöke. 1909 decemberétől élete végéig a Magyar Jogászegylet elnöke, 1915-től a Magyar–Holland Biztosító Társaság elnöke, 1923-tól a Biztosítási Tanács alelnöke volt.

Az egyik legnevesebb magyar kereskedelmi jogász 76 éves korában, 1928. szeptember 28-án halt meg Röjtökön (később Röjtökmuzsaj), ahol családi sírboltba temették.