Századunk

Polgári radikális nézeteket tükröző társadalomtudományi folyóirat, a Huszadik Század szellemi örököse. A Huszadik Század 1900 és 1919 között illetve 1947 és 1949 között jelent meg. A Századunk a fenti időszakban került publikálásra, ám 1939-ben betiltották, mert élesen bírálta a Horthy-rendszer szélsőségesen jobboldali nacionalista politikáját és a fasizmust. Szerkesztői voltak: Vámbéry Rusztem (1926–1939), Szekeres János (1926–1927), Varró István (1926–1935), Purjesz Imre (1927), Csécsy Imre (1934–1939). A folyóirat általános szociológiai, elméleti és aktuális politikai tanulmányokon kívül közölt szociográfiai és társadalom-néprajzi írásokat, figyelemmel kísérte a hazai néprajzkutatás eredményeit.

„…Mi, egykori fiatalok, érett férfikorba őszültünk, reményeink elapadtak, eszményeink megfakultak. Ebben a Magyarországban a jövőt építő Huszadik Század nem találta a helyét; a bolsevizmus első hónapjában jelent meg utolsó száma. Íróinak és olvasóinak nagy részét elvitte a háború és az emigráció. Kevesen, akik maradtunk, szükségét éreztük, hogy mentsük, ami az ellenforradalom pusztításából még menthető. Tudtuk, hogy a háborúnak öröke, az állami beavatkozás az ellenforradalmi társaság kezelésében nem gyarapította a nincstelen tömegeknek gazdasági szabadságát. Nemcsak a szociális gondolatnak volt kerékkötője, hanem még azt a kevés politikai és szellemi szabadságot is létében fenyegette, amit a feudális, ferencjózsefi Magyarország megtűrt.

Néhányan, akik még írmagnak maradtunk a hitevesztett Magyarországon, Braun Róberttel, Varró Istvánnal, Szász Zoltánnal, Csécsy Imrével és a háborút követő idők fiatalságának egy részével úgy éreztük, hogy a szabadság gondolatát kötelességünk tudományos színvonalon szolgálni. Így született meg a Huszadik Század postumus örököse a Századunk. Ennek a nemzedéke nehezebb sorba került, mint aminőben a század eleji szociológusok elindultak. Nemcsak a szociológia múlta divatját, de a szellem szabadsága is, amelynek a magyar politikai fasizmus, ha bátortalanabb, de éppoly esküdt ellensége volt, mint a teuton eszmeirtás. Mi, kik egykoron tudományos ambíciókat tápláltunk, kénytelenek voltunk szerényebb igényekre szorítkozni. Gondolati eszközökkel szegültünk ellen a reakciónak és képmutatásnak és a tudatlanságnak, amelyek csupán tünetei voltak a magyar társadalom súlyos kórságának. De másfél évtized után a náci uralom előretörése magyar földön még ezt a fegyvert is kiütötte az önzetlenség elszántságával verekedők kezéből. Ahogy 1939-ben kormányrendelet végezte ki a Századunkat, éppúgy három évvel később a megsemmisülésbe követte a Nyugat is, amely több mint három évtizedig az írásművészet új hajtásainak éppoly hű őre volt, mint a Századunk a haladás eszméjének…”