Az Országgyűlésen elhangzottak írásbeli rögzítése Magyarországon már a rendi országgyűlések időszakában is szokás volt. Az alsótábla üléseinek kivonatos jegyzőkönyvét 1790-ig kéziratban, latin nyelven készítették el, 1790-től fogva azonban már nyomtatásban, magyar és latin nyelven, 1832-től pedig már csak magyarul jelentették meg.

Az alsótáblán 1830-tól alkalmaztak gyorsírókat, akik képesek voltak szóról szóra megörökíteni az ülésteremben elhangzottakat, azonban hivatalosan csak 1839-ben készült utasítás a kerületi, az alsó- és a felsőtáblai naplók szerkesztésének mikéntjéről. Ekkor kezdték sorszámmal, rövid tárgykivonattal ellátni az ülésnapokat, feljegyezni a felszólalók neveit, hitelesíteni a naplókat, beszámozni az országgyűlés irományait, így kialakult a nyomtatott országgyűlési naplók, iratok máig szinte változatlan formája.

A felsőtáblán hivatalosan 1840-től vezettek jegyzőkönyvet. Az utolsó pozsonyi, rendi országgyűlésen (1847–1848) felmerült egy állandó Gyorsiroda létesítése, azonban ez csak az első népképviseleti (1848–1849, Pest) országgyűlésen valósult meg, amelyről A Közlöny című lap egyes számaiban jelentek meg az alsótáblai ülések szószerinti jegyzőkönyvei. Az 1861. május 2-dikára összehívott Országgyűlés mindkét táblájának üléseiről gyorsírói naplót vezettek, és nyomtatásban ki is adták. Ha összehasonlítjuk a mai hiteles jegyzőkönyvvel, azóta is változatlan formában jegyzik, és közlik az üléseken elhangzott szövegeket (tetszésnyilvánítás, bekiabálás rögzítésével együtt). Egy 19. század végi szolgálati utasításból ismeretes, hogy az ülésnap gyorsírói lejegyzése után kb. 20 nappal már ki is nyomtatták a naplót, és amint összeállt egy kötet, el is kezdték a név- és tárgymutató szerkesztését. Az országgyűlés berekesztése után három hónappal a ciklus összesített név- és tárgymutatójának is el kellett készülnie. Ezek a mutatókötetek máig az országgyűlés történeti kutatásának fontos segédkönyvei.