„Az ügyész a feljelentések gomolyában óvatosan keresendi a szálak végeit, nyomoz, de nem üldöz, s a meglelt ösvényen való továbbhaladást a törvény által hivatott bírósági közegnek engedi át.”

A fenti sorok a ma 125 éve elhunyt Kozma Sándortól, a magyar államügyészség megteremtőjétől és szervezőjétől, az első magyar államügyésztől származnak.

Kozma Sándor 1825. szept. 2-án Kőröshegyen született a Széchenyi-uradalom tiszti ügyészének gyermekeként. Családja 1535-ben I. Ferdinánd királytól kapott nemességet, a török elleni harcban szerzett érdemeiért. Kétévesen elvesztette édesanyját, így alsó iskoláját Keresztényben végzi, anyai nagynénje mellett. Középiskolába három városba járt, három felekezet intézményébe (Sopron: evangélikus líceum, Pécs: katolikus ciszterci gimnázium, Pápa: a református kollégium gimnáziuma). Pápán iskolatársa volt Petőfi, Jókai, és Orlai Petrics Soma is. Jogi tanulmányait a Pápai Kollégium Jogakadémiáján kezdte, majd Pozsonyban, a Királyi Akadémián fejezte be. Két év joggyakornokoskodás után 1847-ben ügyvédi vizsgát tett. 1848-ban, a szabadságharc alatt Bécs környékén harcolt, és a délvidéki ütközetekben vett részt honvéd-önkéntesként, kezdetben hadnagyi, majd főhadnagyi rangban. Emiatt az 1850-es évek legelején Marcaliban csak rendőri felügyelet mellett folytathatott ügyvédi tevékenységet. Ennek dacára 1861-ben a marcali járás főszolgabírája lett. 1856-ban megnősült, egy somogyi szolgabíró leányát, Dóczy Reginát vette feleségül. Boldog házasságukból tíz gyermekük született. Kortársai kiváló szónokként és remek szervezőként emlékeztek rá. Niklán Berzsenyi ünnepséget, Marcaliban országos gazdasági kiállítást és ekeversenyt is szervezett.

Az 1861. évi országgyűlésre vármegyéje követnek küldte. A négy hónapig ülésező országgyűlésen Deák-párti képviselőként vett részt, és beszédeivel többször felhívta magára a figyelmet a képviselőházban. 1863-tól Kaposváron élt, itt ügyvédkedett, bár egy levele tanúsága szerint nem túl nagy kedvvel, „nyomorú, csúszó-mászó, futkosó, irkafirkáló, szenvedésekkel teljes existencia”-ként élte meg ezt az időszakot. 1867-ben Horváth Boldizsár igazságügyminisztersége alatt osztálytanácsos, két év múlva pedig a Kúria bírája lett.

47 évesen, 1872. január 1-jétől immár a „pesti Királyi Főügyészként” működött, és megszervezte, illetve vezette az újonnan létrehozott ügyészi szervezetet. E minőségében alapította meg a Rabsegélyző Egyesületet, és számos előremutató intézkedéssel járult hozzá a fogház és börtönrendszer javításához. A szabadult rabok társadalomba való visszaillesztéséért személyesen is tett. Szőlőjében csőszként alkalmazott egy 15 év után fegyházból szabadult gyilkost, aki máshol nem tudott elhelyezkedni (ezt örökíti meg Mikszáth Kálmán „A rab története” című elbeszélésében). A fogvatartottakat olyan területeken foglalkoztatta, melyek saját élelmezési és egyéb szükségleteik kielégítését szolgálták: ekkortájt indult meg számos intézetben a rabkertészet is. Vezetése alatt kiszélesítették a fogvatartottak elemi és hitoktatását, emellett valamennyi ügyészségi fogházban létesült rabkönyvtár. Az intézmények túlzsúfoltságát újabb fegyintézetek felállításával látta orvosolhatónak, tevékenysége hozzájárult a XIX. század végén indult börtönépítkezések fellendüléséhez. Munkásságával elismerést szerzett az addig gyanakvással, bizalmatlansággal kezelt ügyészi intézménynek. Egészségügyi okokból vonult nyugdíjba 1896-ban. Ekkor Ferenc József a Lipót-rend középkeresztjével tüntette ki. 1897. augusztus 5-én hajnalban halt meg Budapesten. Kívánsága szerint egyszerű diófa koporsóban temették el. Leszármazottai között számos híresség található, többek között Fésűs Éva írónő és Melocco Mikós szobrász. Utóbbi a megalkotója annak a plakettnek, mely a Kozma Sándor díjat – az ügyészi szervezet legmagasabb elismerését – jelképezi.

Kozma Sándor síremlékén az alábbi sorok olvashatók:
„Az igazság és emberszeretet apostola,
A magyar jogérzet megtestesülése
A királyi ügyészség apja és
Mindörökké vezérszelleme.
Emlékének e művet a magyar jogászok szentelek.
Nagy lelke él és hat tovább.”