Tartalom megjelenítő

150 éve hunyt el Deák Ferenc államférfi, politikus, jogtudós, akadémikus, "a haza bölcse"

„A hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása.”
(Deák Ferenc)

 

Deák Ferenc Zala vármegyei köznemesi család sarjaként született 1803-ban Söjtörön. Tanulmányait Keszthelyen a premontrei, Pápán a bencés, illetve Nagykanizsán a piarista gimnáziumban végezte.  A győri jogakadémia elvégzése után Pesten tette le az ügyvédi vizsgát, majd Zala vármegyében lett tiszti ügyész, illetve később közjegyző, majd alispán. 1833-tól pedig – a váratlanul megbetegedő bátyja, Antal helyett – a pozsonyi országgyűlés követe lett. Élete első beszédét követően mintha megbánta volna azt, hogy elvállalta a követi megbízatást, sógorának a következőket írta:

„Közöttünk pártok kérdése minden tárgy… Valóságossan liberális ideák ritkák, másnak tulajdonát csorbitni sokan szeretnék, de jussokat adni, vagy ott engedni, a hol igazságos, arrol nem akarnak hallani…”

Ehhez még hozzátoldotta, hogy „ha kötelesség és becsület álhatatosságot nem parancsolnának…igen hamar” ismét a családtagjai körében lenne. Szerencsére nem hagyta magát túl könnyen befolyásolni az első benyomások által, és egyre aktívabb szerepet vállalt az alsóház politikai küzdelmeiben: a jobbágyfelszabadítás, a lengyelkérdés, valamint a vallás- és szólásszabadság ügyében tartott beszédeivel hamarosan az ellenzéki képviselők egyik legmeghatározóbb alakja lett. Az 1839-40-es diétán már országos tekintély övezte, a liberális ellenzék vezetőjének ismerték el. Főként neki köszönhetően sikerült elérni a Budán fogságban tartott Kossuth Lajos, illetve a Lovassy-per elítéltjeinek szabadon engedését.

Kép forrása: Vasárnapi Ujság

Az 1843–44-es diéta követválasztása idején a Deák ellen felhergelt zalai bocskoros nemesek zavargása véres eseményekbe torkollott, ennek hatására ő – egy időre – visszalépett a politika első vonalában való szerepvállalástól. Ám a háttérben továbbra sem maradt tétlen: tagja lett például a Védegyletnek, majd részt vett az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat megalkotásában is.

Az 1848. március 15-i forradalmat követően ismét részt vett az országgyűlés munkájában. 1848 áprilisában a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere lett, júliusban pedig a sümegi választókerületben az első népképviseleti országgyűlés tagjává választották. Miniszterként több alkalommal is próbált közvetíteni a bécsi udvar és a pesti kormány között. Miután 1848. szeptember 11-én Jellasics horvát bán vezetésével az osztrák császári sereg átlépte a határt, Deák távozott miniszteri székéből, de képviselői mandátumát továbbra is megtartotta. Deák 1848–49 fordulóján másodszor is kísérletet tett az ellentámadásba lendülő Habsburgok megbékítésére, ám a korábbiakhoz hasonlóan ezek a tárgyalások is eredménytelenül zárultak. Ezek után hazatért kehidai birtokára.

A szabadságharc után őt is hadbíróság elé állították, de büntetés nélkül szabadon bocsátották. A Bach-korszakban a passzív ellenállás vezéralakja volt, amit leginkább hitelességének és következetességének köszönhetett. Az ekkor már a “haza bölcseként” és a „nemzet prókátoraként” emlegetett politikust még a császári udvarban is tisztelettel kezelték. A bécsi kormánnyal való aktív együttműködés elutasításától remélte az elbukott magyar ügy sikerét, miközben kitartóan ragaszkodott a jogfolytonosság elvéhez, a ’48-as státusz és jogalap visszaállításához. 1854-ben a fővárosba tette át székhelyét, és a pesti Angol Királynő Szállóban bérelt lakosztályában gyűjtötte maga köré a korszak magyar értelmiségét.

Kép forrása: Vasárnapi Ujság

Megkerülhetetlen szerepe volt a kiegyezés létrehozásában: magyar részről az ő irányításával folytak a tárgyalások, amelyek eredményeképp 1867-ben törvényben rögzítették Magyarország belső önkormányzatát a külügy, a hadügy és az ezek fedezését szolgáló pénzügyek közössége mellett. Deák 1865. április 16-án a Pesti Naplóban adta közre híres “húsvéti cikkét”: ez az írás egyértelműen jelezte, hogy Magyarország nem zárkózik el attól, hogy az Ausztriával való megállapodás érdekében engedjen az 1848-ban – rövid időre – megszerzett önállóságából. 1866-ban Deák Ferenc vezette a magyar küldöttséget, amelyik hosszas tárgyalások eredményeként megegyezésre jutott Ausztriával. Deák elérte, hogy az uralkodó – gróf Andrássy Gyula vezetésével – felelős magyar kormányt nevezzen ki, az országgyűlés pedig az 1867. évi XII. törvényben törvényerőre emelte a kiegyezési tárgyalások eredményeit.

A kiegyezés révén egy unikális államszervezet jött létre, az Osztrák-Magyar Monarchia. A deklaráltan dualista, tehát két központú állam az addig egységes Habsburg Birodalomból alakult ki. Bécs mellett a magyar főváros vált a birodalom másik felének elismert központjává. A birodalmon belül területileg is elkülönült a két állam, kifelé azonban egységes államot alkotott, közös határral. Közösek voltak a külképviseletek, továbbá a külkereskedelem is. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyszerre volt perszonálunió, hiszen közös volt az uralkodója, továbbá reálunió, mert az előbbin felül közös – hadügy, külügy és az ezek viteléhez szükséges pénzügy –, illetve közösen intézendő – egyebek mellett a vám és kereskedelem, továbbá a pénzrendszer – ügyei is voltak.

Kép forrása: Vasárnapi Ujság

A „haza bölcse” utolsó országgyűlési beszédét 1873 júniusában a pápai csalhatatlanság ügyében tartotta:

Általában, t. ház, nekem az ide vonatkozó tárgyakhoz szólni kissé nehéz, egyszerűen azért, mert nekem az állam és az egyház közötti viszonyokat illetőleg nézetem az, ami, mint tapasztaltam, sok emberé nem. (Halljuk!) Én azt tartom, hogy e viszonyokat illetőleg a művelt világon két egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik; az egyik az amerikai, a másik az európai. (…) Az én nézetem — a magam elvéről szólok — az, hogy a két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és czélszerübbnek tekintem az amerikait, (Élénk általános helyeslés.) amely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a cultusok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a status föntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a czélt mindig szem előtt tartom és minden lépést, mely afelé vezet, pártolok; de nem pártolok semmi oly lépést, amely attól eltávolít. (Élénk helyeslés.)”

Ezt követően idős kora és megromlott egészsége miatt visszavonult a politikától. Még tanúja lehetett annak, ahogy egyik nagy műve beérik, és a Tisza Kálmán vezette balközép megteremtette a dualista rendszert stabilizáló, közel harminc éven át legyőzhetetlennek és leválthatatlannak bizonyult Szabadelvű Pártot. Deák életművének talán legfontosabb eredménye, hogy az osztrák-magyar dualista rendszer fél évszázadon keresztül fennmaradt.

Kép forrása: Vasárnapi Ujság

A súlyos szívbetegséggel küzdő politikus 1876. január 28-án hunyt el. A halálát követő napon, 1876. január 29-én Deák Ferencet a nemzet halottjának nyilvánították. Deák holttestét február 1-jén ravatalozták fel az Akadémia előcsarnokában. Az elhunyt államférfi előtt a két nappal későbbi temetésig több ezer ember rótta le kegyeletét. Köztük volt Erzsébet királyné is, aki koszorút helyezett el a ravatalon, és térdre ereszkedve imádkozott a koporsónál. Temetésére 1876. február 3-án került sor, a gyászszertartás az Akadémia palotájában kezdődött, ahonnan sokezres gyászmenet kísérte utolsó útjára. Tisza Kálmán kormánya emléktörvényben (1876. évi 3. tc.) sietett megörökíteni „Deák Ferencnek a haza körül hosszú évek során át szerzett érdemeit”, továbbá az Országgyűlés kimondta, hogy a fővárosban közadakozásból emeljenek méltó emléket az elhunytnak. A kiegyezés huszadik évfordulójára, 1887-re elkészült, Deákot ülve ábrázoló szobor, ma is látható a Magyar Tudományos Akadémia előtti téren.

Felhasznált irodalom

 

Évfordulók