Tauffer Emil: A szabadságvesztés büntetés különféle nemeinek végrehajtása és a pénzbüntetés

Tauffer Emil börtönügyünk terén elismert tekintély. Nemcsak az irodalomban szerzett kiváló nevet úgy bel-, mint külföldön, hanem fegyházigazgató is. 11 évi működés e gyakorlat emberévé és osztatlan elismerés tárgyává tette. Meglepő eredményeket ért el a lepoglavai intézetben. Nagy szakértelmű vezetése alatt a lepoglavai fegyintézet egyike lett azon kevés letartóztatási helyeknek, hol az ír rendszer, annak intentiói szerint, lehetőleg következetesen van keresztül víve. Az ily szakférfiúnak bírálat a mindig megérdemli börtönügyünk barátainak figyelmét. Első sorban igazságügyi kormányunk börtönügyi politikáját veszi bonckés alá. Megrója azt, hogy a kormány, az ír büntető rendszer elfogadás a dacára, sem közvetítő, sem javítóintézetet nem állított fel. E mulasztást nem a pénz, hanem az erélye s akarat hiányának tulajdonítja. Közvetítő intézeteket fel lehetett volna állítani oly módon, ha Horvátország mintájára a büntető törvény szentesítése után nálunk is kikéretett volna a felhatalmazás a fegyintézetekben letartóztatottak feltételes szabadon bocsájtására. Horvátország így cselekedett, minek következtében 1876-tól 1880-ig a lepoglavai fegyintézetből 254 fegyenc bocsáttatott el feltételesen, mi a megszavazott rabtartasi költségből 15,380 forint megtakarítást eredményezett (félévenként 2107 forintot). Horvát testvéreink ezen összegből 50 emberre közvetítő intézetet rendeztek be, mely a telekkel együtt csupán 9000 forintba került. Magyarországnak öt nagyobb és 1 kisebb fegyintézete van. A lepoglavai megtakarítást véve alapul, 5 fegyintézetünknél félévenként mintegy 12 ezer forintnyi, vagyis másfél év alatt 36 ezer forintnyi összeg lett volna megtakarítható, melyen 4 közvetítő intézetet állíthattunk volna fel. Ifjúkori bűnösök számára kilátásba helyezett javítóintézeteink is lehetnének. Sok oly alapítvány van hazánkban, mely 5%-ot sem jövedelmez. Igazságügyi kormányunk, az országgyűlés jóváhagyása mellett, javítóintézetekre kölcsön vehetne 200,000 forintot.

Az igazságügyi budgetben 40,000 forint van az összes pénzbüntetések bevételére előirányozva; ezen 40,000 forint a javítóintézetek fenntartására s a tőke törlesztésére volna fordítható. Ezek a szerző financiális javaslatai börtönügyünk tökéletesítésére s fejlesztésére vonatkozólag. Valljuk meg, hogy egy percre sem hagyják szem elöl ezen financiális kényszert, mely Magyarország jelenlegi helyzetében, a börtöncélokra minden nagyobb beruházást tilt. A szabadságvesztés büntetések végrehajtása tárgyában kiadott miniszteri utasítások taglalata képezi Tauffer kritikájának tulajdonképpeni tárgyát. Élesen megrója az utasítás több pontját. Nem egyebek ez utasítások, úgymond, mint az 1869. évi február 10-én kelt miniszteri rendeletek másolatai, kibővítve a büntető törvénykönyvnek a büntetések végrehajtására vonatkozó szakaszaival, melyek a törvény életbelépte előtt nagy sietséggel készültek a 12-ik órában. Nagyon természetes, hogy a nem válogatós receptio átvette a régi utasítások azon helytelen intézkedéseit is, melyet a gyakorlat elítélt. A foglyoknak a törvényszéki fogházakból fegyintézetbe való szállítása iránt esetről-esetre az igazságügyminisztérium határoz továbbra is. Nem jelent ez egyebet, mint, hogy minden egyes fogoly szállítása alkalmával külön jelenté s teendő a minisztériumhoz. Másutt minden törvényszék számára előre ki van jelölve azon fegyház vagy kerületi börtön, melybe jogérvényesen elítélt fegyenceit szállítja. A minisztérium csak a létszám túlszaporodás a esetén szól közbe. Nem így nálunk, hol ezen intézkedés a minisztérium ügyszámait 1500 sablonszerű számmal szaporítja. A régi utasításnak megfelelőleg a folyó évi augusztus 9-én kelt utasításokba is átvétetett azon intézkedés, hogy a ragályos betegségben szenvedő fegyenc a fegyházba fel nem vehető.

A börtönrendtartás kiemeli, hogy a börtönben elhalt egyén hullája a rokonok kívánságára kiadandó. E kérdés a fegyházrendtartásban említve nincs. Szerző szerint ez csak arra magyarázható, hogy a hullát nem szabad kiadni. Az pedig már a büntetőjog elementáris fogalmai közé tartozik, hogy a hulla büntetési objektum tárgyát nem képezi. De szerző még kimutatja azt is, hogy a szabadságvesztés büntetések tárgyába n kiadott miniszteri rendeletek határozott ellenkezésben állnak a törvénnyel. A btv. 37. §-a ugyanis azt rendeli, hogy a börtönre ítélt rabok viszonyaiknak megfelel ő munkát kötelesek végezni, de az illető munkanemek közül szabadon választhatnak. Ennek elleniben a fogházrendtartás 174. §-a azt tartalmazza, hogy a fogházba n előforduló tisztátlanabb és nehezebb munkákat a rabok végzik. A börtönbüntetés jellegét el nem veszti, akár kerületi börtönben, akár fogházban hajtatik végre. A fogházrendtartás a munkanemek szabad választását nem respektálja. Intézkedése tehát törvényellenes. (...)

Az államfogházbüntetés végrehajtás a tárgyában kiadott utasításnak is több hiánya van. Ilyen például, hogy nincs intézkedés, vajon a női foglyok büntetésüket hol, s vajon nő - vagy férfiőrök felügyelete alatt állják- e ki? Nem elég szabatos a foglyok levelezésének szabályozása. A fegyelmi hatalom hiánya pedig a fogházigazgatót gyönge bábbá teszi. A házirend ellen cselekvő foglyot az igazgató csak megintheti, de meg nem büntetheti. A fegyelmi büntetés kiszabása az igazságügyminiszternek van fenntartva. Míg a jelentés Nászodról Budapestre s innen visszatér, addig a garázda fogoly a ház csendjét zavarhatja, mit az igazgató összetett kezekkel kénytele n nézni. A pénzbüntetések behajtása, a felügyelő bizottságok és a feltételes szabadonbocsátás tárgyában kibocsátott utasítások bírálata képezi a füzet hátralevő részét. A pénzbüntetésekről röviden emlékezik; az utóbbiakat beható vizsgálat alá veszi; de ezen része , az érdekes füzetnek már kevésbé élénk. A felügyelő bizottság szervezeténél az ellenőr vagy gondnok és az orvos mellőzését nem helyesli. A 7 tagból álló bizottságban (a törvényszék elnöke, k. ügyész, igazgató, lelkész, tanító és a közig, bizottság 2 tagja) 4 tag, tehát a többség a kérelmező fegyencet nem ismeri; hiba tehát az ellenőrt, illetőleg a gondnokot mellőzni, ki az intézet gazdasági s ipari viszonyainak kezelője s mint ilyen a fegyenc takarékosságának és szorgalmának legilletékesebb bírája. Az orvos, mint a fegyenc kedélyi s elmebeli állapotának ismerője, szintén nem mellőzhető. Szerző véleménye szerint, a szabadonbocsátás tárgyalásánál célravezetőbb lett volna, ha a hivatalnokok véleményüket a szabadonbocsátandóra nézve nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé tennék meg. Ez esetben a felettes hivatalnok véleményének praejudikálása ki van zárva. Hogy a hivatalnokok véleménye csupán a „pártoló" és „elutasító" megjegyzésekre van szorítva, azért helytelen, mert a vélemény indokolásának helyt nem ad; pedig a minisztériumnak, mint a szabadságolás tárgyában végérvényesen döntő közegnek, érdekében állana, a fegyenc egyénisége és viseletére vonatkozólag minél bővebb anyagot nyerni. A törvénnyel ellenkezik az utasítás azon pontja is, mely szerint a fegyelmi kihágást elkövető fegyenc szabadonbocsátás iránti kérelme, a kihágás elkövetésétől egy éven belül, visszautasítandó. Ezt a törvény szerint az igazgató tenni jogosítva nincs. Téves az utasítás azon intézkedése is, hogy a föltételes szabadságra bocsátott egyén összes magánjogainak gyakorlásába lép; mert a btkönyv 58. §-a szerint, még a szülő is, a gyermekei fölötti gyámság, vagy gondnokság átvételében, mindaddig gátolva van, míg büntetését ki nem állotta. Utolsó részét képezi a kritikának azon kérdés tárgyalása, vájjon a feltételesen szabadonbocsátott egyén védkötelezettségét teljesítheti-e? Oly rendelkezése ez az utasításnak, melyre nézve külföldön példát nem találunk. Térhiány miatt e kérdés bővebb ismertetésébe nem bocsátkozhatunk.