Pulszky Ágost, Tauffer Emil: A börtönügy múltja, elmélete, jelen állása különös tekintettel Magyarországra

Nem igen régen múlt el azon idő, amidőn hazánkban még nagyobb részt lehetetlennek tartották a telekkönyvi intézmény meghonosítását, mert nem hitték, hogy sajátságos birtokviszonyainknál fogva az összes részletes ingatlan vagyon tulajdonjogát különféle terheivel, szolgalmaival stb. jegyzékben tartani lehessen; főképp pedig a költség szempontjából keresztülvihetetlennek állították azt. Jelenleg azonban a telekkönyvi intézmény hazánk legnagyobb részében már tényleg létezik s talán nincsen köztünk egy ember sem, ki annak roppant előnyét be nem látná, bár tagadni nem lehet, hogy az intézmény belszervezetét még nagyobb tökélyre kell emelni, és főképp, hogy szakavatott egyénekre nézve nagy hiányt szenvedünk.

Mindezt hazánkban a magánbörtön-rendszer behozataláról lehet elmondani, mert hasonlókép lehetetlennek tartják azt, hogy minden egyes fegyenc számára egy külön kamrát építsünk; vagy legalább a költség szempontjából keresztülvihetetlennek állítják. De úgy hiszem, hogy jelenleg senki sem kételkedik abban, hogy valamint a telekkönyvi intézmény a hitel gyarapítására, úgy ezen javító fogházi rendszer társadalmi viszonyaink erkölcsi növelésére a legüdvösebb behatást gyakorolandja. Szomorú tény azonban, miszerint e téren is szakképzett egyének roppant hiányában szenvedünk. Ezért elismeréssel tartozunk mindazok iránt, kik ha nem is ezen szaktudomány fejlesztésére, de legalább egyelőre terjesztésére közreműködnek. Egyetemünk jogtanári testülete tehát e tekintetben igen tapintatosan járt el, midőn a múlt évben a börtönügy irodalmára pályadíjat tűzött ki, és ez által az ifjú nemzedék törekvését oly szakmára irányozta, melyben előreláthatólag a legközelebbi időben kiváló szükség leend szakképzett egyénekre.

Örvendettünk is azon, hogy az ifjúság oly buzgósággal karolta fel az ügyet, hogy a jövőnek kevésbé aggódva nézhetünk elébe, ha a kormány az elméletileg kiképzett egyéneket, gyakorlati szaktanulmányozásra kiküldendi. E tekintetben azonban nem elégséges a külföldi utazás, hanem a mellett a külföldön kijelölendő intézetekben el kell sajátítaniuk az egész fegyházi kezelést, hogy a célba vett magánrendszer meghonosításakor szakképzett egyénekkel rendelkezhessünk. Az elméletileg kiképzett orvos példának okáért csekély haszonnal tekintené meg a külföldi kórházakat, ha futólagosan tekintené meg azokat s nem igyekeznék a gyógykezelést gyakorlatilag elsajátítani. A betegség elméletileg véve nálunk ugyanaz lehet, mint Párisban vagy Londonban, de a kórházi gyógykezelés aligha nem különbözik. A fegyházak szinte csak erkölcsi kórházaknak tekintendők s nem elégséges azok tanulmányozására az építkezés s bútorozás szemlélete.

Ennyit akartunk mindenekelőtt megjegyezni, midőn Pulszky Ágost és Tauffer Emil uraknak a m. k. tud. egyetem által 1866. évben első díjra érdemesített pályaművét szándékoztunk olvasóinkkal megismertetni. A munka címe: ,,A börtönügy múltja, elmélete és jelen állása, különös tekintettel Magyarországra.” Már e címből kivehető, miszerint a pályázat célja nem állott bizonyos börtönrendszer iránti tudományos vitatkozásban, sem pedig a fegyházi kezelés iránti vizsgálódásban, amihez gyakorlati életpályán szerzett tapasztalatok kívántatnának; hanem a pályázat célja volt: a börtönügy fejlődésének s az abbani haladás irányának felismerése. Rövid lapozgatás után azonban meggyőződtünk, miszerint a szerzők ezen elméleti feladatnak meg is feleltek és legalább Magyarországot illetőleg a lehetőségig adatokat gyűjtve azok alapján és az összehasonlítás égő savával igen élénk előadásban tüntetik fel a hazánkbani fegyházak siralmas állapotát. A munka elméleti részét illetőleg félreismerhetetlen a magánrendszer védőinek követése. Németország irodalma e téren tagadhatatlanul a leggazdagabb és csaknem kizárólag a magánrendszert követi; nem is tévedünk midőn a szerzőket főképp Füchslin és Röder tanítványainak tartjuk. A franczia irodalom e téren nem igen tér el a németországi tudományos törekvés irányzatától és ennélfogva ha azt nem méltatták kellő figyelemre (Beaumont és Tocqueville kivételével) még Ducpétiaux belga író törekvésének érintetlenül hagyását is kevésbé sajnáljuk, mint az angolországi reformtörekvések kicsinylését. Csak a XI. fejezetben hol a börtönügynek Európábani jelen állásáról értekeznek, tárgyalják behatóbban a magánrendszernek azon módosított gyakorlatát, mely Groftonw által legelőször létesíttetett Angolországban és nem csak elméletileg talált számos követőkre, hanem némi változással a Schweizban (kivált Genfben) már is gyakorlatilag alkalmaztatik.

Úgy látszik, hogy a szerzők a magánrendszer iránti reformtörekvéseket is csak oly művekből ismerik, melyek tulajdonképen ezen reformtörekvések ellen a szigorú magánrendszer mellett harczolnak és talán egyedül Holzendorf az, kit ők, mint nem a magánrendszernek feltétlen hívét tanulmányozták. Egyébiránt a szerzők minden esetre eleget tettek a tekintetben, hogy munkájuk áttekintést nyújtson a börtönügyi szaktudomány, fejlődéséről és jelen állapotáról; sőt utat mutatnak a kezdőknek az által, hogy az összes börtönlitteraturának jegyzékét közlik. Különös gondot fordítottak a bár nem igen dús magyar szakirodalomra és annak nem csak jegyzékét közlik, hanem tartalmát is ismerik s ismertetetik. Óhajtjuk, hogy a szerzők a börtönügyi szaktudománynak hívei maradjanak és mielőbb jelen munkájuknak második s külföldi tapasztalataikkal bővített kiadását megéljük. Mostani meggyőződésük forrását, mások tapasztalatai képezik, és ezért, előttünk fekvő, munkájuk csak tanulmány, de reméljük és kívánjuk, hogy ismeretük a személyes meggyőződés fokára emelkedjék és a hazánkban parlagon hevert börtünügyi szakirodalmat tanulmányuk alapján tudományra fektessék, nehogy e téren a dilettantizmus elharapódzók. A munka 21 ívre terjed és ára 1 ft. 80 kr. Jobb ajánlás nem szükséges, mint a mely a boríték lapján olvasható, hogy t. i. „első dijra érdemesített pályamű. Hisszük, hogy a szerzők maguknak nem csak dicséretet, hanem az országnak hasznot szereztek és kívánjuk, hogy a munka mennél nagyobb elterjedésben részesüljön.