Pokol Béla: Európai jurisztokrácia: Az Európai Unió jurisztokratikus szerkezetének kérdései. Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019. 190 p.

A Dialóg Campus Kiadó gondozásában napvilágot látott kötet szerzője Pokol Béla jogtudós, politológus, egyetemi tanár, 2011 óta az Alkotmánybíróság tagja. A szerző több száz publikációt tudhat magáénak.

A 2019-ben megjelent, a jurisztokráciáról szól monográfiát több tanulmány és a szélesebb nyilvánosság felé címzett publicisztika előzte meg. Pokol Béla a rendszerváltozáskor találkozott először a jurisztokrácia kifejezéssel Németországban és azóta kutatja azt, mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban.

A szerző az alkotmánybíróságot, mint a demokrácia feljavító intézményét fogta fel 1990-ben, néhány év alatt azonban az egyik legélesebb kritikusa lett az alkotmánybíráskodás itthon is működő aktivista formájának. Amikor 2011-ben maga is alkotmánybíró lett, igyekezett az érveit felhasználni a testületi vitákban az aktivizmus visszaszorítására. Hatást kifejteni csak a különvéleményeiben és párhuzamos indokolásaiban tudott, a kialakult testületi gyakorlatot csak némiképp tudta befolyásolni. Kutatómunkáját nemzetközi térre bővítette, és azt tapasztalta, hogy az itthon kárhoztatott tendencia világjelenség. Az alkotmánybíróságok a lehető legszélesebb jogköröket kapják a demokratikus törvényhozások ellenőrzésére. A szerző a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság működését, pontosabban az ítéletek megszületésének körülményeit is elemezte (anonim interjúkat készített a bírákkal). Nyilvánvalóvá vált számára, hogy ténylegesen nem a tagállamok által kiküldött bírák alakítják ki a strasbourgi döntéseket, hanem egy centralizált jogászapparátus, amely csak maga elé vonja álcaként a bírákat a döntések kihirdetésére. A professzor tovább kutatott, majd feltette a kérdést, hogy mennyiben tér el a strasbourgi bírák helyzetétől a luxembourgi bíráké, akik az Európai Unió legfontosabb döntéseit hozzák. Az elemzések azt mutatták, hogy jurisztokráciának tekinthető az egész uniós hatalmi szerkezet. A szerző munkájához olyan nemzetközi kutatási eredményeket is felhasznált, melyek ez idáig nem voltak feldolgozva és publikálva a magyar szakirodalomban.

Pokol Béla műve, mely hiánypótló a maga nemében, hét fejezetben tárja az olvasók elé kutatási eredményeit. A könyvet az olvasóterem északi galériáján, az Európai Unió Letéti Gyűjteményben találják meg az érdeklődő kutatók.

Geert Mak: Jan Six tíz élete. Budapest, Osiris, 2019. 373 p. (Osiris társadalomtudományi könyvtár)

„[Jan Six] Utódaival még ma is lépten-nyomon találkozhatunk. Néhányuk még viseli a címét, a többségük azonban nem, a saját erejükből próbálnak boldogulni, minden hagyománytól függetlenül. (…) A mai Sixek között van orvos és természettudós – néhány professzor is –, régész, Rembrandt-szakértő, birkatenyésztő, taxis vállalkozó (…) és még sok más, érdekes hivatású ember. Kirajzottak, és nagyszerűen megállják a helyüket a családi tekintély kalickáján kívül. Ám akár akarják, akár nem, mindenhova magukkal viszik az ősi fészek foszlányait.” (Geert Mak)

Geert Mak, neves holland újságíró és számos, történelmi témákkal foglalkozó könyv szerzője eredetileg 2016-os, magyarul néhány héttel ezelőtt megjelent művelődéstörténeti munkájában egy neves amszterdami család, a Six-család történetét vázolja fel, a 16. századtól a 20. század közepéig. A húsz fejezetből álló mű kronologikusan haladva mutatja be a család különböző tagjait, illetve egy-egy korszakát, de a középpontban a holland aranykor és a legismertebb Six, Jan Six (lásd lentebb) áll.

A közismert amszterdami Six-család ősei a ma Észak-Franciaországban található Cambray környékéről származtak. Az egyikük, egy bizonyos Jean Six települt át 1541-ben Sain-Omer városába (az egykori Flamand Grófság része, ma Franciaország), ahol kereskedéssel kezdett foglalkozni, majd a nyolcvanéves háború eseményei miatt, több tízezer protestáns dél-németalföldihez hasonlóan, a Sixek északra, a mai Hollandia területére – egész pontosan Amszterdamba – költöztek. A jómódú kereskedőcsalád hamar az amszterdami társadalom csúcsa közelében találta magát, legfőképpen Jean Six dédunokája, Jan Six révén, aki a holland aranykor kulturális életének egyik fontos szereplője, komoly műgyűjtő és Rembrandt van Rijn jó barátja volt. Gyűjteménye alapozta meg a ma is létező és látogatható, amszterdami Six Gyűjteményt. Az iránta való tisztelet jeleként a család legidősebb fiának legidősebb fia mindig a Jan keresztnevet kapja: Jan XI, ismert műkereskedő tavaly azzal került be a nemzetközi sajtóba, hogy megtalált és azonosított egy addig ismeretlen Rembrandt-festményt.

A Jan Six tíz élete az Osiris Kiadó új, 2019 tavaszán indult sorozata, az Osiris Társadalomtudományi Könyvtár egyik első köteteként jelent meg, Bérczes Tibor újságíró, műfordító és Balogh Tamás történész, néderlandista kiváló fordításában.

Csákó Beáta: Az Országház nevezetes termei. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019. 131, [1] p. (Országházi séták)

Az Országházi séták sorozatban elsőként megjelent kötet, az Országházi Kalauz, az Országház látogatói útvonalán vezette végig az olvasót, egyedülálló áttekintést adva az épületről, a monumentális festményektől a díszes fafaragásokon át egészen a Szent Koronáig. A sorozat 2019-ben megjelent hetedik kötetében az Országház nagyméretű termeiről van szó, ugyanis az épület a két üléstermen kívül számos nagy termet foglal magába, melyek némelyike már a kialakításkor, többsége azonban az eltelt évtizedek során nyerte el egyedi külsejét sajátos berendezése, a benne elhelyezett műalkotások, illetve a terem jellegzetes funkciója révén. A jellemző berendezésen túl minden helyiségnek megvan a saját, sokszínű története is. A díszes főlépcsőt és a kupolatermet már 1896-os millenniumi ülésen használták. 1902. október 8-án volt az első képviselőházi ülés az épületben, azóta a képviselők és a főrendiházi tagok a számukra kialakított étterembe járnak, a tárgyaló- és fogadótermek pedig számos tanácskozásnak, rendezvénynek voltak helyszínei. E termek többsége a benne elhelyezett jellegzetes műtárgyról kapta nevét, így lett a Vadászterem, Munkácsy-terem, Nándorfehérvár-terem, Gobelin terem. Az addig „névtelen” tárgyalótermek elnevezése 2006 után vett lendületet, így viseli ma már egy-egy terem híres politikusok, Apponyi Albert, Pázmándy Dénes, Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Nagy Imre, Varga Béla, illetve Eszterházy János nevét. A külön megnevezéssel nem rendelkező helyiségeket az eredeti rendeltetésük alapján nevezi meg a kötet, ilyen például a Képviselőházi ülésterem, a Főrendiházi ülésterem, vagy a Könyvtár nagy olvasóterme is. A kötet végén néhány kisebb, ám jelentős helyiséget is bemutatnak, ilyen a háznagy, a miniszterelnök, a képviselőház elnökének, és a főrendiház elnökének egykori dolgozószobája.

A megépülés óta sokféle esemény zajlott az Országházban, megannyi érdekesség történt, ezt a kiadványban elhelyezett több mint 150 fotó is bizonyítja. Volt, hogy menedéket adott az épület, például a vagonlakó gyermekeknek, volt, hogy a kupolacsarnokban gyászszertartást tartottak, volt, hogy gyermekkarácsonyi ünnepségek helyszínévé vált. A társalgókban, az üléstermekben és a Vadászteremben a több mint 100 év alatt megörökítették a különféle korok képviselőit, névtelen és híres látogatóit, köztük Jurij Gagarint vagy II. Erzsébet angol királynőt is. Ezért is izgalmas olvasmány a Csákó Beáta és Samu Nagy Dániel kitartó kutatásán alapuló mű.

Richard Holloway: A vallás rövid története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 2019. 319 p.

A skót származású kortárs szerző nem csak termékeny író, de vallási műsorokat sugárzó rádió- és tévésorozatok közismert és sikeres előadója, valamint újságokban is számos publikációja jelent meg.

Holloway véleménye szerint az emberben létezéséből eredően vetődnek fel olyan kérdések, amelyekre a kielégítő, megfelelő választ hiába keresi a racionális világban, a filozófiában. A keresők előbb-utóbb eljutnak a „határig” és onnan már csak a valláson keresztül haladhatnak tovább az emberi létezésre adott válaszok megtalálásához. Így juthatunk el a különböző vallások közös, mély és tiszta forrásához. A vallás rövid története című könyvének címéből nem véletlenül hiányzik a kiválasztott vallás megnevezése. Hiszen ebben a műben nem az a fontos, hogy melyik valláshoz tartozik a vallásról gondolkodó ember, hanem az a lényeges, hogy gondolkodik róla. Az író közvetlen, mesélő stílusban megismerteti az olvasóval a vallásalapítók személyét és korukat, azt a hitrendszert, amelyből kiemelkedtek és táplálkoznak a mai napig is a világvallások. Richard Holloway minden szempontból felkészült vallástörténész, „hiszen ő maga is megjárta a hithez vezető hosszú és fáradságos utat. Így saját élményei révén nagy tudással, elfogulatlanul és mégis valódi érzelmi elkötelezettséggel képes írni…”

Francis Fukuyama: Identity: Contemporary Identity Politics and the Struggle for Recognition. Clays (Great Britain), Profile Books, 2018. XVII, 218 p.

Francis Fukuyama politikatudós, filozófus 2018 őszén megjelent könyve napjaink egyik sok port kavaró témájával, az identitáspolitikával, annak kialakulásával, különböző irányzataival, illetve buktatóival, továbbá az identitás fogalmával, eszmetörténeti hátterével – Szókratésztől Rousseau-n és Lutheren át Kantig és Hegelig – foglalkozik, végül az identitáspolitika káros hatásait kiküszöbölni hivatott megoldási javaslatokat is kínál.

A 2000-es évek közepe óta válságjelenségek figyelhetőek meg a nyugati világban, mind gazdasági, mind politikai, mind társadalmi szempontból. E folyamat betetőzésének tartja Fukuyama a populizmus már-már megállíthatatlannak tűnő előretörését, Donald Trump elnökké választását, a Brexit-népszavazás eredményét, illetve az Amerikai Egyesült Államokban megfigyelhető folyamatokat, például az egyetemi élet szélsőséges polarizáltságát, illetve a #metoo- és a Black Lives Matter-mozgalom megjelenését.

Mindezekkel párhuzamosan – elsősorban, de nem kizárólag az Amerikai Egyesült Államokban – megjelent, majd fokozatosan egyre inkább uralkodóvá vált mind a jobb-, mind a baloldalon az identitáspolitika, azaz egyes identitások képviseletét, védelmét – az előbbi esetében egyes nemzeti identitásokat, az utóbbi oldalon pedig marginalizált csoportok, kisebbségek ügyét, helyzetét – zászlajára tűző, azokat központi üggyé tevő politikai gondolkodás és gyakorlat. Fukuyama úgy gondolja, hogy e folyamat alapja az, hogy mindkét irányzat felismerte, hogy az emberi természet kulcsfontosságú része a mások általi elismerés iránti vágy, a méltóságra való törekvés – Platón az Állam című művében az emberi lélek e részét thümosznak nevezte. Továbbá, mivel a liberális demokráciákban nem érték el, hogy széles tömegek érezzék az önnön méltóságuk mások általi elismerését, így a kereslet is megvan az ezt megoldani látszó politika iránt. Az eddigiekben részletezett folyamat eredménye katasztrofális is lehet: az egyes társadalmak nem lesznek képesek kollektív társadalmakként funkcionálni, hanem külön-külön identitásokkal bíró, kisebb csoportokra eshetnek szét.

Steven Pinker: Az erőszak alkonya: hogyan szelídült meg az emberiség? Budapest, Typotex, 2018. 871, [1] p.

Az emberiség történelmét sok-sok harc, viszály, háború és erőszak kísérte és kíséri a jelenben is. Ezzel a megállapítással úgy gondolom, nem rántottam le újabb leplet az igazságról. Viszont azon az első hallásra provokatív feltevésre, hogy „az erőszak alkonya” következett volna el, melynek eredményeképp ma már szelídebben éljük minden napjainkat, mint eddig, egy picit kétkedve tekintünk.

Steven Pinkler mint kognitív pszichológus lát neki a lelki folyamatok megismerésén, az emberi viselkedés tanulmányozásán, valamint a társadalmi hatások vizsgálatán keresztül a könyvének címében szereplő igazság alátámasztásának. Művében, mely másodszor jelenik meg magyarul, rávilágít arra, hogy a történelmet és a mindennapi életet az ember gondolatai és cselekvései alakítják, nem egy külső, olykor megnevezhetetlen erő és hatalom. Nagyon izgalmas és érdekes, ahogy ezt az embert mozgató belső világot a történelem eseményeivel „szemlélteti” a szerző. Olyan, mint amikor lassan előbukkan a fotópapíron a számunkra fontos kép. Az olvasmányban szereplő sok-sok grafikon szemléletessé teszi az erőszak időbeli és földrajzi eloszlását. E kimutatások elemzése közben arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a 21. század elején majdnem az egész földgolyón valóban szelídebb korban élünk. A művet olvasva mégis felvetődhet a kérdés: vajon miért érzünk mégis másképp? Talán azért nem tudatosulhatott bennünk eddig az „erőszak alkonya”, mert annyira kiszolgáltatottá váltunk a ránk ható, a világban történő eseményeknek? Talán azért, mert ami történik, az egy időben sok emberrel, több helyen történik, és akár velünk is megtörténhet? Megnyugtató választ a könyv elolvasása után kaphatunk.