Az alábbi, eddig még nem publikált írást Sólyom László volt köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság első elnöke, akadémikus, egyetemi tanár 2018-ban írta az Országgyűlési Könyvtár számára:
Az Országgyűlési Könyvtárban töltött öt-hat év életem fontos szakasza volt – s visszatekintve leginkább kedvesnek nevezném. A jogi diplomával egy időben kaptam meg könyvtárosi képesítésemet is, de csak a hetvenes évek elején kezdtem el szakozóként dolgozni a könyvtárban. Ez a sok tekintetben bekövetkezett konszolidáció része volt: a Jogtudományi Intézet és az Országgyűlés Könyvtár kettőssége, mint életem akkori kerete. A Dunára néző kutatószobák nagyszerű hangulatát és panorámáját sokan megénekelték – de hát fölöttük ugyanebben volt része a könyvtár munkatársainak is. Ehhez járult a szakadatlanul áramló új információk öröme: minden beérkező könyv és folyóirat átment a kezünkön. Óriási szerencsémre ekkor kezdődött a régi anyag rekatalogizálása: egy kocsi új szerzemény, egy kocsi a raktárból. Lenyűgöző volt a 19. századi gyűjtőkör szélessége és változatossága, vagy kézzelfoghatóan megtapasztalni szerkesztési, nyomdai, s más könyvészeti minőségeket – a tartalomról nem is szólva. Akkor írtam első könyvemet, sok történeti anyaggal. Hihetetlen kincsekre bukkantam, különösen gyűjteményes kötetekben, amelyekre semmilyen gondos és részletes szakkatalógus nem vezethet rá. Vagy az önálló, névtelen füzetkék. Kedvencem egy lipcsei gúnyirat a német polgári törvénykönyv, a BGB hatálybalépésére: minő öröm, a jogásznak nem kell többé gondolkodnia, a törvénykönyv megmondja, mi a helyzet. Még verses jogászinduló is van a végén. Lám, a mindenkori tradicionalisták… De komolyra fordítva a szót, a könyvtár áldásait az a nagyon erős kép testesíti meg bennem, ahogy késő nyári délután az ENSZ-gyűjtemény termében dolgozom a könyvemen. Ebbe a nagy, félhomályos terembe szinte soha nem lépett be senki; az északra – a Margit-szigetre és a Rózsadombra – néző nagy rózsaablak előtt egy óriási, poros íróasztal állt. Ott elég világos volt a lenyugvó napban. Ide vonultam el kincseimmel, s írtam a nagy kockás spirálfüzet jobb oldalára a szöveget, a balra pedig a lábjegyzeteket és a munka közben felvillanó ötleteket. Utóbbiakat ferdén, keresztbe, vagy ahol volt hely. Teltek a lapok. Ennek a tipikusan fiatalkori könyvnek a szertelenségében, bőségében ott van az Országgyűlési Könyvtár, elválaszthatatlanul, érzelmileg is. A munkatársak, amennyire tudom, nem vettek részt az olvasók – később nevezetessé vált – társadalmi életében. Mindenki a maga útját járta. De a rendszerváltás éveiben elégtétellel láttam, hogy felbukkannak egykori munkatársak nevei. Később, az első Alkotmánybíróság éveiben nagyon szoros és gyümölcsöző kapcsolat volt a két intézmény között. Szinte szimbolikus, hogy jogi működésem befejezésének szánt írásomhoz szintén a könyvtár nyújtott készséges segítséget. Így hát szeretettel és hálával gondolok az Országgyűlési Könyvtárra, s remélem, hogy meg fogja tartani az egész országnak szóló szerepét és jelentőségét.