Magyarországon kevéssel a háború befejezés előtt, 1918 októberében a különböző tudományterületek hazai képviselői lázas tempóban igyekeztek megszervezni a majdani béketárgyalásokon képviselendő magyar álláspont tudományos hátterét. A cseh, román, szerb követelések, az antant által a háború alatt a későbbi utódállamoknak tett ígéretek, valamint a fegyverszünet megkötését követő lépéseik tekintetében nyilvánvaló volt, hogy a béketárgyalásokon területelcsatolásra irányuló törekvésekkel kell számolni. A magyar stratégia ezért – amellett, hogy szükségesnek tartotta az ország területi integritásának fenntartását – azt célozta meg, hogy a problémát történelmi, demográfiai és gazdasági szempontok együttes felhasználásával, tudományos eszközrendszerrel közelíti meg.

A béketárgyalások magyar anyagának összeállításával, illetve az azzal kapcsolatos munka megszervezésével ezért 1918 őszén a külügyminisztérium az akkor már nemzetközileg elismert földrajztudóst, a Földrajzi Társaság főtitkárát, a későbbi miniszterelnököt, gróf Teleki Pált bízta meg. A tervezést követően Kereskedelmi Minisztérium megrendelte a térképek elkészítését. Az adatokat a Központi Statisztikai Hivatal szolgáltatta, a szerkesztés az Iparművészeti Főiskola termeiben folyt. Teleki – akit nevezhetünk a hazai politikai földrajz megteremtőjének – irányítása alatt nagyszámú tudós dolgozott, akik igen rövid idő alatt a Kárpát-medence földrajzi, etnikai, gazdasági és politikai viszonyait bemutató térképek, illetve dokumentumok egész sorát hozták létre. Céljuk az volt, hogy bizonyítsák a Kárpát-medence gazdasági egységét, tájegységeinek elválaszthatatlan összetartozását, valamint bemutassák az aktuális nemzetiségi viszonyokat. A térkép, amely az országot 24 különálló lapon 1:200000 méretarányban ábrázolta 1919 februárjában készült el.

Teleki Pál

Teleki azonban nem volt maradéktalanul elégedett. A korabeli néprajzi térképeken ugyanis nem vették figyelembe a népsűrűséget, így ha számarányát tekintve túlsúlyban is volt egy nemzetiség egy területen, a területi ábrázolás miatt ez nem látszott. A néprajzi térképek e fogyatékosságát akarta orvosolni, amikor a magyar nemzetiség arányának hitelesebb bemutatása érdekében és az 1910-es népszámlálási adatok alapján hozzálátott „saját” térképe elkészítéséhez.

A munkálatokról így írt: „Olyan térképet igyekeztem csinálni, amely nem komplikált, áttekinthető, és a laikusnak is rögtön mindent megmagyaráz. A feladat ez volt: aránylag annyi színmennyiség legyen csak a térképen, amennyi nemzetiség az illető területen tényleg él, és minden nemzetiség lélekszámaránya megfelelő viszonyban legyen a neki juttatott szín mennyiségével. Azt a tételt állítottam fel, hogy egy négyzetmilliméter terület az én térképemen megfelel száz embernek. Akkor azután körzővel és plajbásszal a kezemben egész nap háromszögeket és négyszögeket méricskéltem, szövetkezve báró Nopcsa Ferenc barátommal, Magyarország egyik legkitűnőbb geológusával. Január elejére készen voltunk. A munka hat hetet vett igénybe”.

Néprajzi térképén tehát minden négyzetmilliméter száz lakost jelentett. Ahol a népsűrűség nem érte el a száz főt, ott bizonyos nagyságú terület fehéren, azaz lakatlanul maradt. Így jól kitűnik például a hegyvidékek ritka népsűrűsége. Viszont ahol az meghaladta a 100 fő/km²-t – például a városokban – a lakosságszám nem fért bele a település térképi ábrázolásába. Teleki ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a népesség számát mértani idomokba rendezve helyezte el a város körül, azaz nem mindenütt pontosan azon a területen jelent meg a lakosság, ahol a valóságban élt. A módszer az ország egésze, illetve egyes részei igazságos és valóságos nemzetiségi képének a megítéléséhez nagyszerűen megfelelt, mert egyetlen nemzetiség sem kapott arányán felüli vagy aluli méretű színfoltot.

A "vörös térkép"

A „Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján” újdonsága abban rejlett, hogy a nemzetiségek szerinti népességeloszlást a világon elsőként a népsűrűség figyelembe vételével ábrázolta.

A térkép a magyar lakosságot jelölő piros színről kapta közkeletű nevét (franciául carte rouge néven ismert). Rendkívüli ismertségét leginkább az adja, hogy, mivel a magyar békedelegáció csak a kész békefeltételeket kapta kézhez, így a rendkívül sokoldalú, részletes, kiemelkedő tudományosságú háttéranyag nem jutott el az antanthatalmak legmagasabb szintű vezetőig. Ez alól a vörös térkép volt az egyetlen kivétel, amelyet Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetője a békefeltételek kézhezvételekor, 1920. január 16-án bemutatott az antanthatalmak vezetőinek.

Lloyd George kérdéssel fordult hozzá, ami az elszakított területeken élő magyarokra vonatkozott. Apponyi 1933-as visszaemlékezésében így írt erről: „Szerencsére jó előre felkészültem az ilyenfajta kérdésekre: nálam volt Teleki Pál kitűnő etnográfiai térképe Magyarországról, s ezzel a kezemben odaléptem Lloyd George helyéhez; az összes főmegbízottak ugyancsak odasiettek és a térkép felett összebújva hallgatták magyarázataimat. Ezek nyilván némi kételyt ébreszthettek bennük ama viviszekció észszerűsége tekintetében, amelynek, megfelelő előzetes anatómiai ismeretek híján, szegény hazámat alávetették. Lloyd George még odasúgta nekem: »Nagyon ékesszólóan beszélt.« Mire én azt feleltem: »Ha szavaim ékesszólóak voltak, úgy az nem az én érdemem: maguk a tények beszélnek ékesszólóan.«”

A zártkörű ülésen ugyan a sajtó nem jelenhetett meg, mégis hamar szárnyra kelt a hír, hogy Apponyi beszéde milyen nagy hatást gyakorolt a hallgatóságra. Két nappal később a magyar békedelegáció abban a reményben utazott haza, hogy sikerrel vették az első akadályt. A győztesek részéről azonban a meghallgatás csupán az „udvariassági kör” része volt, valójában a döntés addigra már megszületett.

A térképet nemcsak a béketárgyalásokon szereplő tudományos háttéranyagnak szánták, hanem a nagyközönség számára is elérhetővé tették, így azt különböző könyvesboltokban, lapkiadóknál is meg lehetett vásárolni. Számos kiadást és átszerkesztést is megélt, melyek közül – talán egyedüliként a magyar térképtörténetben – több külföldi újrakiadás is történt. Emellett ez volt az egyetlen etnikai térkép, amely át tudta törni a szűkebb tudományosság határait és a széles tömegek által is ismert volt, így az idők során ikonikus ábrázolássá alakult a magyar közvélemény szemében, amit a térkép mai napig tartó kulturális újrafelhasználása is jól példáz.