Aktuális információk

Kedves Olvasóink!
Tájékoztatjuk Önöket, hogy az egyes intézmények veszélyhelyzeti működéséről szóló 353/2022. (IX. 19.) Kormányrendelet alapján az Országgyűlési Könyvtár helyiségeiben a fűtés útján biztosított léghőmérséklet nem haladhatja meg a 18 Celsius-fokot.

Katalóguskeresés - kurzor villog

 

Nyitó oldali csempék

Tartalom megjelenítő

Vissza 75 éve zajlott a „kékcédulás választás”

1947. augusztus 31-én tartották Magyarország második világháborút követő utolsó legalább részben szabadnak tekinthető törvényhozási választását, amelynek eredményére támaszkodva azonban már megkezdhette berendezkedését a kommunista rendszer. A voksolás előtt az 1945-ös, az addigi legszabadabb magyar választás körülményeihez képest számos olyan adminisztratív intézkedés született, amely a választás szabadságát effektíve korlátozta, magán a szavazás napján pedig széleskörű, rendszerszintű csalássorozat szorította még szűkebb keretek közé az állampolgárok szabad akaratnyilvánítását – utóbbi tényezőt hangsúlyozza a szavazás történetírástól kapott állandó jelzője, a csalásokhoz használt hivatalos dokumentumra utaló „kékcédulás” választás kifejezés.

​​​​​​Az 1945. november 4-én megtartott, a kommunista modellt elutasító társadalmi csoportok gyűjtőpártjává vált Független Kisgazdapártot (FKGP) abszolút többséghez juttató választás után a soron következő voksolást 1949 őszén kellett volna kiírni. Az első általános választójog mellett megtartott magyar választás egyértelmű eredménye ellenére, a hazánkban a háborús győztesek közül egyedül katonai jelenléttel rendelkező Szovjetunió nyomására az FKGP nem alakíthatott egyedül kormányt, hanem kénytelen volt továbbra is egy, az összes parlamenti pártot magába foglaló nemzeti egységkormányt irányítani. A széles kormánykoalíciót névleg a háború utáni újjáépítés sikere érdekében tartották fenn, a szovjetek és magyarországi szövetségeseik valódi célja azonban az volt, hogy továbbra is a Magyar Kommunista Párt (MKP) kezében maradjon az államigazgatást, a választásokat, a nyomozó hatóságot és a fegyveres testületeket felügyelő Belügyminisztérium irányítása. (Valamint az ország fizikai infrastruktúrájának újjáépítésében kulcsszerepet ellátó, így jelentős pénzügyi források felett rendelkező Közlekedésügyi Minisztériumé, a jóléti intézkedésekért felelős Népjóléti Minisztériumé és az újjáépítés feladatait összehangoló Gazdasági Főtanácsé.)

Az MKP folytatódó kormányzati részvétele azt is jelentette, hogy a párt ellen tudott állni a kisgazdák önkormányzati választások kiírására irányuló törekvésének. A háború lezárulta óta nem tartottak Magyarországon országos helyhatósági választásokat, a településeket az 1944-45-ben, szovjet jóváhagyással működő Ideiglenes Nemzeti Kormány által kinevezett polgármesterek és jegyzők vezették – köztük pedig társadalmi támogatottságukat messze meghaladó túlsúlyban voltak a kommunista politikusok. Az egyetlen helyi választás, amelyet 1945-ben megtartottak a budapesti törvényhatóság (közgyűlés) összetételéről döntött októberben, ezen pedig az MKP és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) Dolgozók Egységfrontjának nevezett közös listája jóval a várakozások alatt szerepelt: a szavazatok csupán 43%-át érték el a kisgazdák 50.5%-ával szemben. Világos érdeke volt tehát a Kommunista Pártnak, hogy a helyi demokrácia megteremtését minél inkább elodázza.

Az MKP kezdeményezésére, annak érdekében, hogy az FKGP a kormányzás során kevésbé tudjon élni társadalmi támogatottsága adta súlyával, a koalíció négy pártjából három – az MKP, az SZDP és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) – 1946 márciusában létrehozta a Baloldali Blokk nevű szövetséget. A blokk hosszú távú, szocialisztikus politikai célok megvalósítását tűzte ki, és deklarálta szándékát az elkövetkező kormányokban való együttes részvételre.

Magyarország szovjet útra terelésének célját szem előtt tartva a következő két évben az MKP arra használta fel az államigazgatás különböző szintjein megszerzett pozícióit, hogy szétzilálja a parlament kisgazdapárti többségét, és a legközelebbi választáson már egy feldarabolódott, szervezetileg meggyengült és a kreált botrányok („köztársaság-ellenes összeesküvés”, terv a szétosztott földek visszavételére) miatt társadalmi támogatottságában is megrendült kisgazda világgal kelljen szembenéznie. Ahhoz, hogy megértsük, milyen súlyt képviselt az FKGP az 1945 utáni Magyarországon, tudni kell, hogy az első szabad választáson a párt általános választójog mellett volt képes a szavazók nagyobb arányát (57%) maga mellé állítani, mint a Horthy-rendszer kormánypártja a korlátozott, saját szavazórétegére szabott választójog alapján megtartott voksolásokon. A Kisgazdapárt mögött felsorakozó széles társadalmi rétegek szilárd bázisát adhatták volna Magyarország demokratikus kormányzásának, így a kisgazda társadalmi koalíció felbomlasztása elengedhetetlen előfeltétele volt a kommunista rendszer kiépítésének – az ehhez használt eszközöket nevezi a történetírás és a köznyelv szalámitaktikának. (A folyamat történelmi jelentősége miatt a kifejezés még az angol nyelvbe is bekerült, mint salami slicing tactics.)

Az FKGP első kényszerű öncsonkítására 1946 márciusában került sor, amikor a 245 fős frakció 20 tagját kizárták, mivel az MKP azt állította velük kapcsolatban, hogy elkötelezett antikommunista nézeteik akadályozzák az egységkormány parlamenti hátterét adó képviselőcsoportok együttműködését. (A kizárt képviselők ezután saját pártot hoztak létre Magyar Szabadság Párt néven.) 1947 márciusában hasonló okokból kényszerült távozni a kisgazdák újabb 50 képviselője. (Ők a Magyar Függetlenségi Pártot hozták létre.) Júliusban az MKP ösztönzésére saját maga távozott az FKGP-ből a párt 11 középutas képviselője és hozta létre a Független Magyar Demokrata Pártot. A három kiválás következtében az FKGP centruma a baloldalra került és a legnagyobb kormánypárt egyre kevésbé helyezkedett szembe a kommunisták célkitűzéseivel. A kisgazda politikusok között is akadtak ugyanis olyan agrárszocialisták, akiktől nem állt távol a szocialista gazdasági berendezkedés koncepciója. A kormánykoalíció másik agrárpártjában, a Nemzeti Parasztpártban pedig ez az irányzat adta a többséget.

Nagy Ferenc

A Kisgazdapárt jelentős pozíciókat betöltő politikusai önmagukban is célponttá váltak. 1947 februárjában a pártszervezet első emberét, Kovács Béla főtitkárt koholt vádak alapján szovjet fogságba hurcolták. Májusban külföldi tartózkodása alatt, családja megfenyegetésen keresztül lemondásra kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt. Júniusban a Nemzetgyűlés elnöke, Varga Béla már a várható letartóztatás elől menekült külföldre. Miután a hatalomátvételre készülő kommunisták megfosztották parlamenti többségétől és lefejezték az FKGP-t, már csak az új erőviszonyok hivatalossá tétele volt hátra: nyomást gyakoroltak Tildy Zoltán köztársasági elnökre, hogy írjon ki előrehozott választást, amely után új parlament és kormány alakulhat. Az új voksolás kevesebb, mint két évvel az előző választás utánra, 1947 augusztusára lett kitűzve. 1945-tel ellentétben ennek a szavazásnak az előkészítésébe és lebonyolításába törvényhozási és kormányzati befolyásával visszaélve már erőteljesen beavatkozott a Kommunista Párt.

Varga Béla

Az MKP nyomására a kormánytöbbség – névleg az 1945 előtti politika aktív támogatóit célozva – a választók körét szűkítő új választási törvényt fogadott el. Mintegy félmillió fővel esett így vissza a választójogosultak száma; olyan állampolgárokat fosztottak meg szavazati joguktól, akik valószínűleg nem adták volna voksukat a Kommunista Pártra. A választásból kizártaknak értelemszerűen a választhatósága is megszűnt, így például Sulyok Dezső, a Szabadság Párt elnöke (még kisgazda politikusként potenciális miniszterelnök) sem indulhatott ismét képviselői mandátumért – tiltakozásul a párt testületileg úgy döntött, nem vesz részt a választáson.

Az augusztusi voksoláson azonban még a hivatalosan lecsökkentett szavazói körnél is kevesebbeknek volt lehetősége ténylegesen szavazni: a kommunista irányítású Belügyminisztérium mintegy 100 ezer, szociodemográfiai jellemzői alapján a polgári pártok szavazónak vélt állampolgárt egyszerűen nem vett fel a választói névjegyzékbe és nem értesítette őket a szavazás menetéről.

A szavazás napján pedig a választások elcsalásának legdirektebb, legegyszerűbb módszerével élt az MKP: hamis szavazatokat helyezett a szavazóurnákba. Miután az új választási törvénybe beemeltette azt a kitételt, hogy aki a voksolás napján lakóhelyétől távol tartózkodik, az egy ilyen esetekre kiállított speciális dokumentum, egy kék színű papíros kitöltésével tartózkodási helyének szavazókörében is leadhatja szavazatát, a Belügyminisztériummal fölös kék cédulák sokaságát nyomtattatta ki, amelyekkel aztán a választás napján kb. 13 ezer MKP-tag az ország településeit járva jogsértő módon szavazatok tucatjait adta le.  Ebben segítségükre voltak az egyes kommunista vezetésű vagy többségű szavazatszámláló bizottságok, amelyek szándékosan nem fordítottak figyelmet a visszaélések kiszűrésére.

Az 1945-ös 92.5%-os arányhoz mérhető választási részvétel az 1947-es választáson (az arány pontos megállapítása a hiányos névjegyzék és a hamis szavazatok miatt nem lehetséges) azt mutatta, hogy a Szovjetunió egyre nyilvánvalóbbá váló befolyása és az MKP egyre inkább jogellenes és erőszakos törekvései ellenére a magyar választók ragaszkodtak ahhoz, hogy ők döntsenek az ország jövőjéről.

A korszakkal foglalkozó történészek felső becslése 200 ezer körülre – az összes voks kb. 4%-ára – teszi az MKP-re többedik alkalommal leadott szavazatok számát. Pontos számuk megállapítása, és így az 1947-es választás valódi eredményének meghatározása azért nem lehetséges, mert a csalással leadott szavazatokat utólag lehetetlen megkülönböztetni a valósaktól. Mindenesetre a közelítő 200 ezres számnak az MKP eredményéből történő levonásával lehetséges egy viszonylagos pontosságú képet kapni a magyar választók 1947-es akaratáról.

A választás valódi eredményéhez valószínűleg legközelebb álló szavazatarányok:[1]

Párt

Szavazatok száma

Szavazatok aránya

Szavazatarány-változás 1945-höz képest

Magyar Kommunista Párt

~911 000

~19%

+~2%

Demokrata Néppárt

824 259

17.2%

FKGP-listán

Független Kisgazdapárt

(utódpártjaival együtt)

766 000

16%

-41.1%

(-21.6%)

Szociáldemokrata Párt

742 171

15.5%

-1.9%

Magyar Függetlenségi Párt

670 751

14%

új párt

Nemzeti Parasztpárt

413 409

8.6%

+1.8%

Független Magyar Demokrata Párt

262 109

5.5%

új párt

Magyar Radikális Párt

85 535

1.8%

+1.7%

Keresztény Női Tábor

69 363

1.5%

PDP-listán

Polgári Demokrata Párt

49 740

1%

-0.6%

Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (kormánykoalíció) pártjai

2 832 580

59.1%

-39.2%

Baloldali Blokk pártjai

2 066 580

43.1%

+1.9%

Összesen

4 794 338

 

 

Az MKP a csalással szerzett szavazatok (az összes rájuk érkezett voks mintegy 18%-a) figyelmen kívül hagyásával is mintegy 100 ezer új szavazót állított maga mellé. Körülbelül háromnegyedük a baloldalon egyre inkább másodhegedűs pozícióba szoruló szociáldemokraták 1945-ös választói közül kerülhetett ki, a maradék pedig a választási részvétel kismértékű emelkedéséből adódhatott. A Kommunista Párt tehát a csalások nélkül is az első helyen végzett volna a választáson, ezzel pedig Magyarország „felzárkózott” azon közép-európai országok sorába, ahol a háborút követően az addig rendszeren kívüli kommunisták váltak a legerősebb párttá – igaz, az MKP eredménye még így is csupán a felét tette ki a magyar voksolással leginkább összevethető 1946-os, utolsó szabad csehszlovák választás 38%-os kommunista szavazatarányának.

A Kommunista Párt köré megszervezett Baloldali Blokk pártjai összességében csupán 2 százalékpontot tudtak javítani 1945-ös eredményükön, ami azt mutatja, hogy a magyar társadalom két év kommunista részvételű, lassan a szélsőbaloldalra tolódó kormányzás – illetve a kommunisták politikai ellenfeleinek lejáratása, majd nyílt fenyegetése – ellenére sem vált elfogadóbbá a szovjet modell felé. A választási törvény korábbi, a kommunista érdekeknek megfelelő módosítása azonban szavazói támogatottságán felüli parlamenti súlyhoz juttatta a Blokkot: az új szabály szerint, ha egy laza pártszövetség (ez esetben a kormányzó antifasiszta eredetű összefogás, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front) megszerezte a szavazatok 60%-át, tagjai a képviselői helyek kétharmadára váltak jogosulttá. Így tudott hozzájutni a Baloldali Blokk önmagában a mandátumok 49%-ához. (A 60%-os határt a kommunisták „kékcédulás” szavazatainak köszönhetően lépte át a Front, valójában 59% körül végeztek – a választási csalásnak tehát elsősorban nem is a pártok szavazótáborai között kialakult erősorrend, hanem a mandátumkiosztás sajátos módja szempontjából volt jelentősége.)

A magát önállóan első alkalommal megmérettető kereszténydemokrata Demokrata Néppárt (DNP) a kommunisták szándékainak ellenállni képtelen FKGP-t felváltva az ország legjelentősebb antikommunista erejévé tudott válni – a szalámitaktika sikere következtében azonban a párt 17%-os eredménye messze elmaradt attól az 57%-tól, amelyet a Kisgazdapárt két évvel korábban hasonló szerepet betöltve volt képes elérni. A párt céljait a következőképp fogalmazta meg az elnök Barankovics István: „Tisztes jólét, amit a munka biztosít, szabadság, amely nem ismer elnyomást és nemzeti függetlenség, amely nem sért senki mást.”[2]

A kommunista törekvésekkel szemben gyengének bizonyuló FKGP támogatottsága összeomlott, csupán a választók 16%-ának szimpátiáját tudták megtartani. A korábbi kisgazda politikusok által vezetett MFP és FMDP szavazatait az FKGP-éhez számolva is csak mintegy 35%-ot szerzett a két évvel korábban győztes politikai tömb – ez azt mutatja, hogy jelentős számú választó az agrárpárt(ok) helyett immár a kereszténydemokrata politikában látta a kommunista irányvonal életképes alternatíváját.

A polgári radikális MRP és a klasszikus liberális PDP támogatottsága nem haladta meg az 1-2%-ot, csakúgy, mint a keresztényszociális, korai feminista Keresztény Női Táboré. Ezek a pártok összesen 13 mandátumot szereztek, miközben a legtöbb modern listás választási rendszerben nem jutottak volna parlamenti képviselethez.

Annak jeleként, hogy a magyar politika egyre kevésbé működik a maga belső logikája és a demokrácia szabályai szerint, a választás után fel sem merült egy alternatív kormánykoalíció létrehozása (pedig a keresztény, agrárius és polgári pártok 208 képviselői helyet szereztek a két munkáspárt és agrárszocialista szövetségesük 203 mandátumához képest), ehelyett tovább működött az 1945 óta kormányzó szövetség. Azonban annak érdekében, hogy a nem baloldali pártok később se állhassanak össze vele szemben, az MKP nyomást gyakorolt a választási bizottságra, hogy az megalapozatlan csalásvádra hivatkozva semmisítse meg az FKGP-ből kiszorított legnagyobb párt, a Függetlenségi Párt eredményét és mandátumait. Egy egészségesen működő demokráciában ilyen esetben újból az urnákhoz szólítják a választókat, de az 1947-es Magyarországon, ahol egyre inkább a kommunista politikusok akarata érvényesült, az Országgyűlés novembertől egyszerűen csak 49 képviselői hellyel kevesebbel működött tovább, megteremtve a Baloldali Blokk 56%-os abszolút többségét.

Annak érdekében, hogy az általuk elkövetett választási csalás és a végrehajtó hatalom vezetésének átvétele között ne legyen felfedezhető közvetlen kapcsolat, tartva magukat a fokozatos, lépésenkénti hatalomátvétel politikájához, a kommunista vezetők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormánykoalíció második legtöbb mandátumot szerző pártja, az FKGP adja továbbra is a miniszterelnököt, a Nagy Ferenc lemondatása után az MKP javaslatára hivatalba lépett, a kommunista politikusokkal jó személyes viszonyt ápoló Dinnyés Lajos személyében. A kormányban az MKP a már meglévő minisztériumai mellé a külügyi és a tájékoztatásügyi tárcát is megszerezte. 1947 őszén a kommunista házelnökök 1989-ig tartó időszaka is elkezdődött.

Egy év sem telt el a „kékcédulás választás”, a törvényhozás vezetésének tényleges és a kormány irányításának de facto kommunista átvétele óta, és az MKP az utolsó még hivatalban lévő, jelentős pozíciót betöltő kisgazda politikust, Tildy Zoltán államfőt is lemondatta – szintén a családja fenyegetésén keresztül. A kommunista politikusok 1948-at tekintették a „fordulat évének”, amikor a magyar szociáldemokrácia pártjának – a Tanácsköztársaság időszakához hasonló – beolvasztásával, a hamarosan állampárttá váló Magyar Dolgozók Pártjának létrehozásával közel kerültek a parlamenti abszolút többséghez (46%) és nem sokkal ezt követően megszerezték a mindenkori Országgyűlés mandátumának hosszát befolyásolni képes köztársasági elnöki pozíciót. A miniszterelnökséget csak az év végén vették át (egy az állampártba később belépő kollaboráns kisgazda politikuson keresztül), de ez már nem volt több formalitásnál. A következő nyáron az Országgyűlés elfogadta a szovjet alaptörvény mintájára megalkotott új magyar alkotmányt, ezzel pedig megszületett a Kommunista Párt egyeduralmán alapuló Magyar Népköztársaság.

 

Felhasznált irodalom:

  • Gyarmati György: Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar! Adalékok az 1947. évi országgyűlési választások történetéhez. Társadalmi Szemle, 1997. 8-9. sz., 144-161. o.
  • Izsák Lajos: A parlamentarizmus vesztett csatája – 1947. In: Parlamenti választások Magyarországon 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Budapest, Napvilág Kiadó, 2010. 243-265. o.
  • Tarján M. Tamás: Mekkora szerepe volt a kék céduláknak az elcsalt 1947-es választásokon? Rubicon Intézet honlapja, 2021. július 21. Hozzáférés dátuma: 2022.08.30.
  • Választási manipuláció kék cédulákkal. Múlt-kor történelmi magazin honlapja, 2007. augusztus 31. Hozzáférés dátuma: 2022.08.30.

 

[1] A választás hivatalosan bejelentett eredménye megtalálható: Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza, I. kötet. Budapest, Napvilág Kiadó, 2001.
[2] A politikus szavait a Barankovics István Alapítvány egy 2011-es rendezvényén idézték fel. https://www.parokia.hu/v/a-keresztyen-szellemiseg-megerositeseert/

Bannerek

Olvasói fiók

Hungaricana

Országház Könyvkiadó

MPGY

DTT

Muzeális

Soltész bibliográfia

Steindl

Fotótár

Kisebbség - v5

ADT logo

Vr séta - v1