Bánffy Miklós gróf erdélyi nemesi családba született 1873. december 30-án Kolozsváron. Nemcsak a korszak egyik leggazdagabb nagybirtokosa, de korának egyik legsokoldalúbb tehetsége is volt: a – származásából következően és kötelességtudatból egyaránt űzött – politika mellett a szépirodalom, a színház, a festészet, az illusztráció és a lapszerkesztés területén is egyaránt maradandót alkotott. Színes és fordulatokban bővelkedő életútjáról egy levelében később így írt: „A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják.”

​​​​A Magyar Királyi Állami Gimnáziumban tanult, majd jogot végzett Kolozsváron és Budapesten, doktorátust is szerezve. A külkereskedelemben eltöltött rövid, de termékeny közigazgatási karrier után (a szakterületről saját kézikönyvet is írt) politikai pályára lépett: 1901-ben megválasztották az erdélyi Teke központú választókerület képviselőjévé, a kormányzó Szabadelvű Párt színeiben. 1905-ben azt követően, hogy a kormánypárt házszabálysértő módon járt el, átlépett a joguralom megőrzése érdekében létrehozott, ellenzékbe vonuló Alkotmánypártba. 1906 és 1909 között, az ellenzéki koalíció rövidéletű kormányzása idején Kolozs vármegye főispánjaként szolgált. 1910-ben, a dualista korszak utolsó parlamenti választásán már pártonkívüli kiegyezéspárti jelöltként nyert mandátumot Kolozsvár 2. választókerületében, ami korábbi pártjainak meghasonlása, illetve kudarca után jelezte tartós személyes népszerűségét.

​​​​​​Politikai karrierje alatt fontos pozíciókat töltött be a művészeti életben is: 1912-től a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa (a működést felügyelő kormánymegbízott) volt. Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy Bartók Béla művei színpadra kerülhettek. Életpályájának e két vetülete 1916-ban, IV. Károly király trónra lépésekor ért össze: őt nevezték ki a koronázási ünnepség megszervezéséért felelős kormánybiztosnak. A díszlettervezési munkálatokba a fiatal Kós Károlyt vonta be, így ő adta az egyik első fontos megbízatást a későbbi neves építésznek, akivel hosszan tartó barátságot is kötött.

A háborús vereség közelsége azonban hamarosan más természetű kötelezettségeket rótt Bánffyra, elszólítva őt a művészetektől és a kolozsváriaktól egyaránt: a román betöréssel jövőjében bizonytalanná vált székelység érdekvédelmére létrejött, Bethlen István által vezetett Székely Nemzeti Tanács Nyugat-Európába küldte, hogy szimpátiát vívjon ki az országnak, a méltányosabb béke reményében. Bár sem az önálló, vegyes nemzetiségű – azaz nem bukaresti központú és szükségképpen túlnyomórészt román – erdélyi államra vonatkozó felvetése, sem a román-magyar perszonálunióról szóló – vagyis a regionális hatalmi viszonyoknak a határok változatlansága melletti átrendezését célzó – gondolata nem talált fogadókészségre, erőfeszítéseivel és felhalmozott nyugati kapcsolati tőkéjével kivívta Bethlen elismerését, aki 1921-es kormányalakításakor külügyminiszternek kérte fel.

Rövid, mindössze másfél éves ténykedése a magyar diplomácia élén meghatározónak bizonyult a világháborús vereség és a területi veszteségek közepette megmaradni próbáló, helyét kereső új Magyarország számára:
•    a környező utódállamok megszálló csapatai ténylegesen a Trianonban megállapított határok mögé húzódtak (nem sikerült szerb bábállamot létrehozni Baranyában)
•    Magyarország Ausztriához csatolandó részének esetében sikerült elérni az önrendelkezés elvének érvényesítését, így maradt meg Sopron és a környező települések magyarnak
•    sikerült megakadályozni IV. Károly második visszatérési kísérletét is, ami – mivel az új európai rendben a világháborúért felelőssé tett Habsburg-dinasztia el volt tiltva az országok feletti uralkodástól – nemzetközi elszigeteltségbe taszította volna Magyarországot
•    hazánkat Ausztria után, de még Németország előtt felvették a Népszövetségbe.

Bánffy nem tervezett hosszú időt a kormányban tölteni, így 1922 decemberében lemondott a külügyminiszterségről. Ezután szenvedélye, a művészetek felé fordult, és a Képzőművészeti Tanácsot vezette. Néhány éven belül azonban úrrá lett rajta a szűkebb hazájával kapcsolatban érzett honvágy és kötelességtudat, ezért, vállalva, hogy egy idegen ország polgára lesz, kizárva annak nemzeti elitjéből, visszaköltözött Erdélybe és felvette a román állampolgárságot. Energiáit az erdélyi magyarság önálló kulturális tereinek megteremtésére, azok gyarapítására fordította, igyekezve megteremteni annak a lehetőségét, hogy a szülőföldjén egy másik állam fennhatóságát megszokni kénytelen lakosság megmaradjon identitásában. Vezetésével jött létre 1939-ben a Romániai Magyar Népközösség, amely az akkori román politikai rendszerben az egyetlen országosan működő magyar társadalmi-kulturális érdekképviseleti szerv volt.

Észak-Erdély visszacsatolása után ismét Magyarország polgára lett, és behívott képviselőként a Felsőházban foglalhatott helyet. A világháborúval kapcsolatban az ekkor már a politikából háttérbe húzódott Bethlen István nézőpontját osztotta, úgy látta, hogy abból Magyarországnak mihamarabb ki kell lépnie. Bethlen megbízására 1943-ban ilyen irányú változást próbált elérni a román politikai elitnél is, de próbálkozásai a németek tudomására jutottak, akik ezért kifosztották és felégették erdélyi birtokát. 1944-ben magát Horthy Miklóst próbálta meg rábírni a háborús részvétel befejezésére, de csupán Kolozsvár fronttól való megkímélését tudta elérni. A szovjet megszállás még Budapesten érte, de a vereséget követően visszatért Erdélybe. A két világháborús kudarcot is megélő Bánffy ettől kezdve visszavonultan élt. 1950. június 6-án hunyt el Budapesten.

​​​​​​Nevét az utókor nemcsak politikusi eredményei – illetve jóhiszemű diplomáciai próbálkozásai – miatt, hanem szépírói munkásságának köszönhetően is emlegeti. 1934 és 1940 között jelent meg az Erdélyi történet összefoglaló címet viselő regénytrilógiája, a Megszámláltattál, az És híjával találtattál és a Darabokra szaggattatol. Ebben a kor tanújaként irodalmi eszközökkel ad pontos látleletet a századfordulón porondon lévő magyar hagyományos elitről, amelynek szűklátókörűsége és önzősége elvezetett a történelmi Magyarországot megsemmisítő első világháborúhoz.

Egyetlen gyermeke, Bánffy Katalin idén februárban, 100 évesen hunyt el Marokkóban. Életét az emigrációban apja hagyatékának gondozásával, emlékének megőrzésével és saját emlékiratainak összeállításával töltötte. Neki volt köszönhető, hogy az Erdély-trilógia angol fordítást kapott, amiért magyar állami kitüntetésben részesült.

Az évforduló alkalmából Nagy olvasótermünkben megtekinthető egy Bánffy Miklós életét feldolgozó, könyvtárunk állományát felhasználó, képekben és illusztrációkban gazdag időszaki kiállítás.

Laczkó Bence