Magyarországon az 1867-es kiegyezés után kezdődött meg a polgári államszervezet és jogrend kiépítése, a kiegyezés szabta közjogi keretek megteremtették az igazságügyi szervezet átalakításának lehetőségét is.

A modern állam igazságszolgáltatási rendszerének kiépítése szempontjából több nagy horderejű törvény is született ebben az időszakban. A bírósági rendszer átalakítására tett első lépés a polgári törvénykezési rendtartás tárgyában hozott 1868. évi LIV. törvénycikk volt, amely radikálisan átalakította a bírósági rendszert, ezen belül a felsőbíróságok szervezetrendszerét is. A korszak másik sarkalatos törvénye a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk, melynek jelentősége elsősorban abban rejlett, hogy először foglalt el elvi álláspontot a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása mellett, valamint deklarálta a bírói függetlenség elvét.

Az 1869. április 20-ára összehívott országgyűlés fontos feladatának tekintette az igazságügyi törvényalkotást, több nagy jelentőségű, a hazai jogrendszert gyökeresen átalakító törvényjavaslat került elfogadásra. A korszak meghatározó igazságügyi törvényjavaslatainak, így a bíróságokról és az ügyészségről szóló alapvető törvények legnagyobb részének kodifikációs munkálatait Csemegi Károly végezte, aki az Igazságügyi Minisztériumban 1868 áprilisától miniszteri tanácsosként, 1871-ben helyettes államtitkárként, 1872-től 1879-ig pedig államtitkárként működött. A bírósági szervezetrendszer reformját érintő rendelkezések közül most a 150 éve kihirdetett, a királyi törvényszékeket és a királyi járásbíróságokat életre hívó 1871. évi XXXI., valamint annak életbeléptetéséről szóló 1871. évi XXXII. törvényről emlékezünk meg. Az igazságügyi reformok sorában kiemelt helyet foglal el az önálló hazai ügyészi szervezetet megteremtő 1871. évi XXXI. törvénycikk, amelyet szintén 150 évvel ezelőtt, 1871. június 10-én hirdettek ki az Országos Törvénytárban. Az új állami bíróságok és ügyészségek 1872. január 1-jén kezdték meg működésüket.

A kiegyezés utáni igazságügyi reform nyomán létrejött a rendes bíróságoknak az a négyszintű szervezetrendszere, amely gyakorlatilag a második világháború végéig megmaradt. A legmagasabb szintű bírói fórum a királyi kúria volt, alatta a királyi ítélőtáblák másodfolyamodású, azaz fellebviteli bíróságként működtek. Az általános hatáskörű, ügydöntő fórum a törvényszék volt, az új bírósági rendszer alapegységei pedig a járásbíróságok voltak. Az 1871. évi XXXI. és XXXII. törvénycikkek megszüntettek minden addigi különleges hatáskörű elsőfokú bíróságot, városi és megyei törvényszéket, úrbéri ítélkező fórumot, bányabíróságot, főszolgabírói vegyesbíróságot, ezáltal egységes bírósági rendszert hoztak létre.

A törvénykezés alapelveit már rögzítette az 1869. évi IV. törvénycikk, az első folyamodású bíróságok szervezetének ezen elvek mentén történő kialakítását pedig az 1871. évi XXXI. törvény hivatott megvalósítani, melynek indokolása szerint „A főczél abban központosul, hogy az országnak jó, gyors és részrehajlatlan igazságszolgáltatás biztosittassék”. Az első folyamodású bíróságok rendezéséről szóló 1871. évi XXXI. törvénycikk rendelkezése szerint az első folyamodású bíróságok közé tartoztak a királyi járásbíróságok, a királyi törvényszékek, valamint a Buda-pesti Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszék. A bíráskodás legfontosabb dualizmuskori szerve a törvényszék volt, melyet a fentebb idézett törvény hívott életre.

A törvényszékek elsőfokú, általános hatáskörrel bíró szervek voltak, amelyek büntető és polgári ügyekben egyaránt eljártak. Egyes bíróságként vagy pedig háromfős bírói tanácsban hozott ítéleteket. A törvényszék élén az elnök állt. Törvényszékeket minden megyeszékhelyen és más nagyobb városokban szerveztek. Az elsőfolyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok életbeléptetéséről szóló 1871. évi XXXII. törvénycikk a törvényszékek számát 102-ben állapította meg. A törvényszékek számát az elsőfokú királyi bíróságok újabb szervezéséről szóló 1875. évi XXXVI. tc. 1. §-a 64-re szállította le. A második világháború előtti években a törvényszékek száma 24 volt. Később a királyi törvényszék elnevezést az igazságügyi szervezet átalakítása tárgyában hozott 1949. évi 9. sz. tvr. változtatta meg megyei bíróságra. (2. § 1. bek.)
Az elsőfolyamodású bíróságok rendezéséről szóló 1871. évi XXXI. törvénycikk hívta életre a járásbíróságokat is. A járásbíróságot a csekélyebb perértékű vagy gyors elintézést igénylő jogviták elbírálására hozták létre. Első fokon ítélkezett kisebb értékű vagyoni perekben és kisebb súlyú bűnügyekben. Egyesbíróságként járt el, élén a járásbíróval. Az első folyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok életbeléptetéséről szóló 1871. évi XXXII. törvénycikk értelmében 360 ilyen bíróságot hoztak létre, később a dualista korszak végén számuk 390 volt, a második világháború előtti években pedig mintegy 150 működött. Működésüket a második világháború után az igazságügyi szervezet átalakítása tárgyában hozott 1949. évi 9. sz. tvr. változatlan névvel meghosszabbította. (2. § 1. bek.).

150 éve hirdették ki a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikk is, amely a modern hazai ügyészségi szabályozás kezdőpontjának tekinthető. Ekkor létrejött egy olyan igazságügyi szervezet, amely Európa és a világ hasonló szervezeteinek élvonalába tartozott, és a törvényesség és igazságosság egyik fő letéteményesévé vált Magyarországon. A királyi ügyészség létrehozását megelőzően - az 1849-61-ben működött ausztriai birodalmi szervezettől eltekintve - hazánkban nem volt államügyészség. Finkey Ferenc a neves büntetőjogász, aki számos büntetőjogi tárgyú értekezés és monográfia szerzője, és aki 1935 és 1940 között koronaügyészként (ma legfőbb ügyész) is tevékenykedett az államügyészség létrehozását azon elv diadalának értékelte, mely szerint a „bűncselekmények üldözése és a bűnügyekben az anyagi igazság érvényesítése nem magánügy, nem a sértett magánembernek vagy bárkinek a dolga, hanem közügy, az állami közérdek követelménye.”

Az alkotmányos forradalom, majd a szabadságharc során Deák Ferenc igazságügy-miniszter 1848 májusában elválasztotta az ügyigazgató büntetőjogi és pénzügyi-igazgatási, képviseleti feladatait, országos közvádlókat nevezett ki és feladataiknak elősegítését előírta a törvényhatóságok tiszti ügyészeinek. 1849 májusában az Igazságügyi Minisztériumon belül az állam érdekeit sértő bűncselekmények miatti eljárásokra felállították az „álladalmi ügyészi osztályt”. A szabadságharc leverése után az egységes Ausztriai Birodalomba tagolt Magyar Királyságot négy koronaországra osztották, és az egységes birodalmi jog alapján megkezdődött a jogrendszer modernizációja. Az újjászervezett igazságügy részeként már 1849 végén megkezdte működését az államügyészség. A birodalmi szervezet a hagyományos magyar alkotmányosság részleges helyreállítását hozó 1860-as Októberi Diploma után megszüntetésre került.

Az 1871-es ügyészségi törvényjavaslat általános indokolása kifejtette az új szervezet felállításának szükségességét és jogállásának jellemzőit. E szerint tekintettel arra, hogy Magyarországon a büntetető eljárás vádelvű, „… oly közegnek felállitása, mely a közvádat képviselje, mulhatlanul szükséges.” Az indokolás leszögezte, hogy a korábbi jogszolgáltatás szervezete és egymásba folyó funkciói tarthatatlanok és szükséges, hogy „a bünvádi perben müködő közegek közt a teendők akként osztassanak fel: hogy a biró, közvádló és védő külön természetü teendői elválasztassanak és egymástól független közegekre bizassanak.” A királyi ügyészség a kor európai megoldásának megfelelően az igazságügy-miniszternek alárendelten került megszervezésre. Az ügyészi szervezet innentől kezdve változtatásokkal bár, de folyamatosan működött.

A törvény nyomán kétszintű ügyészségi szervezet jött létre: az ítélőtáblák mellett eredetileg két, 1890-től öt, 1900-tól pedig tizenegy főügyészségi kerület létezett. Ezt a szervezeti beosztást az első világháború utáni átrendezés változtatta meg: a trianoni területen öt, majd a terület-visszacsatolások eredményeként kilenc főügyészség működött. A szervezet alapegységeit a törvényszékek melletti ügyészségek alkották, amelyek száma pénzügyi okokból vagy az ország területének változásai miatt váltakozott. Az ügyészségi alkalmazottak a főügyésznek volt alárendelve, aki működése során általános és egyedi utasításokat bocsátott ki. Felettük az igazságügy-miniszter rendelkezett, s a minisztérium végezte a szervezet irányítását, amelynek keretében egyedi ügyekben is adott utasításokat.

Az első magyar főügyész és egyben a magyar királyi államügyészség megszervezője Dr. Kozma Sándor (1825-1897) volt. 1872-től, a királyi ügyészségi rendszer felállítása után budapesti királyi főügyész lett. Feladata nem csupán az ügyészi szervezet irányítása volt a budapesti, a győri és a pécsi ítélőtábla területén, de lényegében az ügyészség országos vezetője is lett, így hatásköre az egész országra kiterjedt. Később a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk hatályba lépését, azaz 1900. január 1-jét követően kezdte meg működését a Kúria mellett a koronaügyész, aki sajátos helyzetben volt: ő a legmagasabb rangú ügyész, de mégsem tagja a szervezetnek, s felügyeleti, utasítási joga nem volt az ügyészségekkel kapcsolatban. A bíróságtól független, főhatósága az igazságügy-miniszter. 1926-tól a koronaügyész tagja volt az Országgyűlés Felsőházának. A koronaügyészi tisztet több alkalommal a magyar büntető jogtudomány kimagasló alakjai töltötték be (Vargha Ferenc, Finkey Ferenc).

Felhasznált irodalom:

Az 1871-dik évi Országos Törvénytár. Budapest: Ráth Mór, 1872. 438 p.
OGYK jelzet: KK II/1800:1871

Bíróságok, igazságügyi paloták régi képeslapokon: [Milleniumtól 1920-ig]: válogatás Dr. Bartalos József és Dr. Szombath Tibor gyűjteményéből. Kapolcs: Agenda Natura Print Hungary, 2013. 192 p.
OGYK jelzet: 900.530

Nánási László: A magyar királyi ügyészség története: 1871-1945. Budapest: Legfőbb Ügyészség, 2011. 365 p.
OGYK jelzet: KK III/2861

Nánási László: Ügyészség. Szócikk az IJOTEN adatbázisban:
https://ijoten.hu/szocikk/jogtortenet-ugyeszseg#_ftn59