Kecskeméthy Aurél

Kecskeméthy Aurél
(Buda, 1827. április 27. – Budapest, 1877. április 19.)
ügyvéd, hírlapíró

Irodalom:

  • László Ferenc: Honderű 2. A három Aranyos - Politikai humor a XIX. század derekán. = Magyar Narancs, 2011. XXIII. évf. 19. szám (május 12.) 34-35. p.
  • Pintér Jenő: A magyar irodalom története. CD-ROM, Budapest: Arcanum, 2002.
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 5. kötet. Budapest: Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, 1897. 1309-1312. p.

Életrajz, munkássága

Katolikus kishivatalnok-családból származott, a szabadságharc előtt jogot végzett, az egyik pesti ügyvédi irodában kereste kenyerét; a szabadságharc után Bécsbe ment s osztrák rendőrbiztosi állást vállalt.

Bach-huszár volt és Széchenyi őszinte bizalmasa, az abszolutista hatalmat megintő névtelen röpirat szerzője és cenzorként ugyane röpirat elkobzója, rendőrkomisszár és eljárás alá vont gyanús személy. Veszélyesen okos és szellemes újságíró, aki – amúgy sem hívén a nemzeti követelések realitásában – bérbe adta a tollát, hiszen mint naplójában írta: "az ember gyenge, a gyomor erős". Sokat tanult, érdekelte a jogtudomány, a politika, a történet, a költészet, zene és képzőművészet. Úgy érezte, hogy nagyra van hivatva, de a kenyérkereset szüksége szétszórta figyelmét. Kárhoztatta önmagát, hogy szellemének teljes erejét ki nem fejtette. De ha látta, hogy mások kevesebb szellemi tőkével mily jól boldogulnak, önérzete büszkén emelkedett önvádja fölé. A lelki kiválóságot épp úgy meg tudta becsülni, mint a szellemit. De sokkal jobban lenézte az embereket, semhogy sokáig habozott volna, ha érdeke megkívánta a viszonyokkal való méltatlan megalkuvásban. Büszke lélekkel megalázta magát és minden megalázkodásáért nem önmagát, hanem a világot sújtotta megvetéssel. Szegény sorsban arisztokrata hajlamokkal született. Az ellentét hajlamai, sorsa, nemes ambíciója, nagyravágyása és a világtól rákényszerített mostoha viszonyai közt szatirikus és humoros hangulatot fejlesztettek ki benne.

Monogramjának fölhasználásával hívta életre Kecskeméthy humorista pszeudonimjét, s lett Kákay Aranyossá, mely névválasztását ekképp magyarázta: "aequale Aranyos, azaz olyan kritikus, ki a kákán is csomót keres. Nem a politikai csomókat értem, miket, ha Isten nem segít, ti se oldotok meg ott, a "vonal fölött" [értsd: a komoly politikai cikkekben], hanem értem csak a társadalmi és művészeti életünkben előfordulókat." Az 1860-as évek első felében e név alatt írta meg a nemzeti követelésekkel szemben távolságot tartó, erősen ironikus hangvételű, s a korban mégis igen népszerű munkáit. Így 1861-ben, az alkotmányosság részleges helyreállításának jeléül összehívott országgyűlésről kiadta az Országgyűlési árny- és fényképek című művét, amely az alsó- és felsőház tárgyalásainak józan ismertetését politikai panoptikummá, a hazai elit "kis nagy férfiúinak" portrégyűjteményévé lényegítette át. Mint utókori kritikusai megállapították, Kecskeméthy "nem sok kegyelettel volt a nemzeti eszmények iránt", s valóban, Kákay Aranyos főleg a határozati párt alakjain köszörülte a nyelvét.

Kákay Aranyos szerkesztésében jelent meg 1863-ban a Handabanda nevű élclap is. A lap fél esztendő alatt megbukott, ám az immár a kiegyezés vonalához igazodó Kecskeméthy-Kákay humora változatlanul kedvelt maradt. Így 1866-ban Újabb árny- és fényképek következtek, majd 1869-ben megírta Kákay Aranyos politikai, társadalmi, tragico-humoristicus krónikáját. Ez utóbbi művében a szerző már az Andrássy-kormány határozatlan lépéseit csipkedte, de gúnyát változatlanul a baloldal, a kiegyezés rendszerét részben vagy egészben opponáló pártok számára tartogatta. Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála 1866-ban jelent meg Pesten. Értékes forrásmű a legnagyobb magyar utolsó éveiről. A szerzőt Széchenyi Mikesének is nevezték kortársai, mert gyakran látogatta a döblingi intézetben élő politikust.

Egyike volt a legszellemesebb tárca- és vezércikkíróknak. Jelen volt 1871-ben a szuezi csatorna megnyitásánál, és 1876-ban Észak-Amerikában is járt. Utolsó éveiben feleségét és lányát is elveszítette, ez nagyon megviselte, 1877-ben halt meg, mindössze ötvenévesen.