címsor - Concha Győző: A közigazgatási javaslatról

Concha Győző: A közigazgatási javaslatról

Könyv adatok - Concha Győző: A közigazgatási javaslatról

Concha Győző: A közigazgatási javaslatról

Concha Győző: A közigazgatási javaslatról. Budapest: Horánszky, 1891. 96 p.

Forrás:

  • A közigazgatási javaslatról. Budapest: Horánszky Viktor bizománya.= Jogtudományi Közlöny. 1891. XXVI. évf. 22. szám, 171-172.p.

Concha Győző: A közigazgatási javaslatról Keresés a digitalizált dokumentumokban

Szerző szerint nem egyszerű közigazgatási javaslattal állunk szemben, mert a politikai köztisztviselők kiszemelése, melyet a polgárok gyakoroltak, a minisztériumra ruháztatik, a mi eminensen az alkotmányt, a souverén hatalombani részesedést érinti, és mert az egyik társadalmi osztály, a nagy- és közép-birtokosok kezéből kivonja a hatalmat, s demokratikusabb elemeknek nyit nagyobb érvényesülésre tért, végre mert a javaslat nemcsak kormányzati, hanem administrativ centralisatiót létesít. Szerző a reformnak azon irányzatával, mely a polgári igazgatás közegeinek kinevezését a minisztériumra ruházza, s demokratikusb elemeknek nagyobb érvényesülésre alkalmat nyit, egyetért, s előtte helyesnek látszik a közvélemény tekintélyes részének az a meggyőződése, hogy nemzetünk az önkormányzati hivataloskodást többé nem bírja; társadalmunknak nincsenek többé olyan elemei, melyek akkora elfoglaltságú tisztségek önkormányzati vitelére alkalmasak lennének, de azt hiszi, nincs a világ egy nemzetének sem. A kormányt csak üdvözölni tudja bátorságáért, hogy a részben hasznavehetlen intézmény átalakításába, annyi előítélet leküzdésébe belefogott. Azonban a javaslat nem egy szabványával nem ért egyet, mivelhogy szerinte a megye teljes desorganisálására, az önkormányzat megsemmisítésére, a legmerevebb administrativ központosításra vezetnek, s az egyéni szabadságot veszélyeztetik. E tekintetben mellőzve azokat, miket a javaslat «czimére» és formájára, illetve «belső oekonomiájára» nézve mond, áttérhetünk egyik főpostulatumára, s ez az, hogy a megyét, mint lakosainak törvényhatósággá szervezett egyetemét, mint kommunitást nem szabad elejtenünk, miért is a hivatalnoki rendszert a megye régi törzsébe kell beoltani, nehogy annak traditióitól függetlenül, exklusiv bureaukratiává nőjje ki magát, sőt ellenkezőleg, hogy jobb időkben, midőn a régi nemesség az új középosztállyal egyesülve, valódi gentryvé alakul át, a nemzet folytathassa benne a mainál szélesebb körű önkormányzatát.

Szerzőnek e vágyát szívesen magunkévá tesszük azon feltevésben, hogy ezen gentry szakszerű képzettséggel birand, mert tisztán áll előttünk, hogy a közigazgatás azon részében is, melyet az ön-kormányzat végezend, — angolosan mondva — mennél több a «professional gentleman», annál jobb.

Az előttünk fekvő munka a leghosszasabban foglalkozik a javaslat 20. §-ával, kapcsolatban a 21. és 22. §§-al. A 20-ik §-ról azt mondja, hogy a javaslatnak annál nincs fontosabb szakasza. E szerint minden tisztviselő főnöknek tekintendő azokra nézve, a kik a jelen törvény vagy a szolgálati szabályok szerint neki alá vannak rendelve, a főnök — illetékességi körében — ezekhez rendeleteket intézhet, őket hivata-los teendők ellátására utasíthatja. Minthogy pedig az összes vármegyei hivatalnokok a főispánnak vannak alárendelve (28. §.), a főispán pedig a kormánynak közvetlenül alárendelt tisztviselője (31. §.), minthogy továbbá a közvetve alárendelt tisztviselő is utasítható (20. §. 3. bekezdés), világos, hogy a kormány egyenesen a szolgabírákhoz is adhat ki rendeleteket és utasításokat, miáltal a miniszter egyetlen hatósággá válhatik ressortjában, s beálland a vészes administrativ centralisatio, lehetetlenné téve a kormányzás, a vezetés kellő gyakorlását, a miről indokolásában (19. l.j a kormány ma is panaszkodik. (A törvényjavaslat ezt határozottan «sürgős esetekre» szorítja, mi lényegesen módosítja az egész okoskodást.)

A 20. §. szerző szerint a hivatalnokoknak egymáshoz való viszonyára is döntő. Minden alárendelt hivatalnoktól elveheti főnöke bármely ügy elintézését, s minthogy a főispán valamennyi hivatalnok főnöke, elmondhatni, hogy a 20. §. által a főispánban teljes helyi centralisatio teremtetik, ha nem is «in esse» hanem «in posse». E szakasszal, s a csendőrséget a főispán alá rendelő 40. §-al megnyernők, tehát a franczia préfet-rendszert újított magyar kiadásban. Itt, s a munka további folyamában szerző a franczia préfet-rendszert ismerteti, mi a könyvnek legérdekesebb részei közé tartozik. A préfet csak az által válhatott az összes megyei ügyágak (pénzügyi, közlekedésügyi stb.) főnökévé, mert maga gyakorolja az egész belügyi és rendőri hatóságot a departement-ban, mivel szemben kérdi szerző, képes lesz-e erre a javaslatban kontemplált főispán a melléje állított alispánnal és szolgabírákkal? S arra a konklusióra jut, hogy azt csak akkor teheti, ha az alispán hatáskörét is megnyeri, miért is kijelenti, hogy ha a préfet-rendszert akarjuk, ne koczkáztassuk annak legfőbb előnyét kétfejűséggel.

(Itt kérdezhetjük, hol van az megírva a javaslatban, illetve indokolásában, vagy hol mondatott, hogy a préfet-rendszert akarja? Az egész okoskodás petitio principii, melyet el nem fogadhatunk.)

És itt áttér a préfet-rendszernek közszabadsági következményeire, s a 20. §-t kapcsolatosan a 22. §-sal tárgyalja. Szerinte végelemzésben a caesarismusra vezet, midőn a különböző közhivatalnokok személy szerint és föltétlenül magán-és büntetőjogi felelősségre nem vonhatók, ha felebbvalójuk parancsára cselekedtek, s különösen kiemeli, hogy azon polgár, a kit a miniszter utasítására vagy rendeletére valamely közigazgatási közeg jogaiban megsértett, magánjogi vagy bűnvádi elégtételt csak úgy nyerhet, ha a képviselőház a hozzá intézett kérésre a miniszter ellen az 1848: III. tcz.-ben meghatározott eljárást folyamatba teszi. (Csakhogy nyerheti)

Szerintünk a hivatalnok büntetőjogi felelőssége ma is fennáll s jövőben még inkább fen fog állani, mert a képviselő-ház közigazgatási bizottsága ezt a javaslatba világosan felvétette, mi szerzőnek elégtételül szolgálhat. A többire nézve pedig megjegyezzük, hogy aggodalmaiban még theoriában is nagyon messze megy, mert azon provisiók, melyek a törvényjavaslatban a fegyelmi eljárásra — mely sok oldalról indítható meg — és a kártérítésre vonatkoznak, minden méltányos igényt, legalább a gyakorlatban kielégíthetnek, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy ezek még a szolgálati pragmatika, valamint a közigazgatási bíróságra vonatkozó törvény által ki fognak egészíttetni. A munka további folyamában szerző az alispánt a törvényhatósági bizottság közgyűlésének, az állandó választmánynak, a közigazgatási bíróság s a központi választmány választott elnökévé óhajtaná tenni; a járási tanácsok helyett pedig inkább a körjegyzői köröknek megfelelő területeken bizonyos hatósági hatalommal felruházott s mérsékelt foglalkozást igénylő önkormányzati tisztségeket, pl. megyei esküdtségeket óhajtana, melyeknél az eddigi államfenntartó nemességnek jutna érvényesülési tér. Részünkről úgy vélekedünk, hogy a járási tanácsok konceptiója megérdemli a kisérletet, szerző gondolata pedig inkább a községek szervezésénél jöhetne figyelembe.

A javaslat nagy hiányának tekinti szerző azt is, hogy az elszigeteltséget, mely a megyei és városi törvényhatóságok közt fennáll, fenntartja, s csak azt engedi meg, hogy oly törvényhatósági joggal felruházott városban, mely megyei székhely, ugyanazon egyén lehet a megyei és városi bizottságnak tagja. A mit szerző e tekintetben mond, az valóban meggondolásra méltó, mi hogy a városok rendezésénél megtörténjék, élénken óhajtjuk.

A közigazgatási bizottságnak 5 szakosztályát 3-ra kívánja redukálni, kihagyván a pénzügyi szakosztályt, melynek szerinte a közigazgatási bíróság mellett nincs létalapja, ő kihagyván a közigazgatási bíróságot, melyet az alispán elnöklete alatt egészen elkülönítendőnek tart. (A képviselőház közigazgatási bizottsága négy szakosztályt tartott meg.)

Az állandó választmány teljes létjogosultságát elismeri, de ennek elnökségét nem tartja a főispánra ruházhatónak Fonáknak mondja a törvényhatósági gyűlések nomenklatúráját, miben nagy részben igaza van, mert csakugyan helyesebb volna «törvényhatósági közgyűlés , ((közigazgatási szék», «fegyelmi szék» stb. elnevezéseket használni.

Ha még megemlítjük, hogy a közgyűlések tagjainak számát nagynak tartja, elégnek vélvén, ha a legnagyobb megyének is 120 megyei képviselője lenne, dióhéjban megismertettük az érdekes munka tartalmát, melyről annyit általánosságban mondhatunk, hogy az jeles — bár inkább theoretikus — szakemberre vall, s hogy annak megolvasását — noha nem egy tekintetben eltérő nézetben vagyunk — mindenkinek ajánlhatunk, ki a szóban forgó törvényjavaslattal komolyan kíván foglalkozni.