Pesten született nemesi családban, édesapja Zlinszky János, Pest megye főszolgabírája volt. Szüleit korán elveszítette. A pesti piaristáknál tanult, majd a pesti egyetemen végzett jogi tanulmányokat. Tanulmányai befejezése után bírósági szolgálatot teljesített az Alföld több városában: Jászberényben, Cegléden és Kecskeméten, ahol 1867-től törvényszéki bíró volt. 1869-ben a pesti Semmítőszékhez került, 1871-től az Ítélőtáblánál pótbíró, majd 1875 és 1880 között kúriai bíró. Pesten kezdte meg írói pályafutását a Jogtudományi Közlönyben, amelynek szerkesztője is volt.

Munkássága a jog szinte valamennyi ágára kiterjedt, legnagyobb hatású írásaiban főként magánjoggal és polgári eljárásjoggal foglalkozott. 1875 és 1877 között megírta A bizonyítás elmélete, majd A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés című munkáit, amelyért megkapta a nagy presztízst jelentő Sztrokay-díjat. Művében az örökösödési joggal kapcsolatban folytatott kutatásokat, többek között azt a kérdést vizsgálta, hogy fenn kell-e tartani az örökösödésben az öröklött és szerzett vagyon közötti különbséget, s ha igen, akkor milyen formában. Ebben a tárgykörben konzervatív álláspontot foglalt el, ennek megfelelően olyan jogi elveket vallott, amelyek a haladással szemben az ősi, lényegében feudális jogintézményeket védelmezték. Perjogi munkássága – melynek legfontosabb része a Jogorvoslatok rendszere című műve – ugyanakkor a kor színvonalán állt. Tudósként a társadalmi haladást, minél több ember jólétének és boldogságának előmozdítását tekintette elsődleges célnak, melynek megvalósításához elengedhetetlennek tartotta a jogi rendszer megreformálását. Életművének fontos részét képezik a kommentárok, amelyek végrehajtási törvényekkel, örökösödési eljárásokkal, váltó-, kereskedelmi és közjegyzői eljárásokkal kapcsolatosak. Tudományos tevékenysége elismeréseként 1876 júniusától az Akadémia levelező tagjává választották. Túlfeszített munkatempója megtörte egyébként is gyenge egészségét, Balatonfüreden hunyt el 1880. július 14-én, 45 éves korában.