1851. október 13-án született Nagyenyed városában. Középfokú tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte, ahol édesapja, Vajna Antal volt a pedagógia és a klasszikus irodalom tanára. Az érettségi után, 1870–74 között Nagyszebenben folytatta tanulmányait a jogakadémián. Az államvizsga letétele után a nagyenyedi törvényszék joggyakornokaként kezdett dolgozni, majd ugyanitt 1875-ben bírói vizsgát tett. Az elsőfokú királyi bíróságok újabb szervezéséről szóló 1875. évi XXXVI. törvénycikk alapján kibocsátott 2722/1875. IME rendelet megszüntette addigi munkahelyét, így Vajna Gábor irányt váltva, a közigazgatásban folytatta pályáját: szülővárosában maradva 1875–87 között Alsó-Fehér vármegye aljegyzőjeként, később a város tanácsosaként, majd árvaszéki ülnökként tevékenykedett. Mindeközben 1878-ban Naszódon házasságot kötött a helyi szász ehrenburgi Stock Leopoldinnal. A mindennapi munka mellett tovább is képezte magát és 1886-ban államszámviteltani végzettséget szerzett Kolozsvárott.

Vajna az 1880-as évek végén karrierjében ismét irányt váltott és képzettségének felhasználásával a büntetés-végrehajtás munkájába kapcsolódott be: 1887–89-ben a szegedi kerületi börtön, majd 1895-ig a szamosújvári fegyintézet ellenőreként szolgált. Ennek a pozíciónak a betöltéséhez feltétel volt a fentebb már említett számviteltani vizsga megléte, mivel a munkakör része volt az intézet gazdasági vezetése is. 1895-ben a szamosújvári fegyintézet igazgatója lett, majd 1898-ban Szegeden a kerületi börtön igazgatójának nevezték ki. Három év elteltével, 1901. november 14-ével pedig a Budapesti Országos Gyűjtőfogház igazgatójaként került Budapestre.

Vajna Károly meggyőződéssel hitt a szabadságvesztés hasznosságában:

„(…) legiszonyúbb, legkegyetlenebb, legembertelenebb büntetések nemhogy elriasztották volna az embereket a bűntettek elkövetésétől, sőt sok esetben ambiczionálták őket arra. És minél gyakoribbak voltak e kegyetlen büntetések, annál többet vesztettek elijesztő voltukból, annál megszokottabbakká váltak. […] A nyilvános kivégzés is a nagy közönségnek mulatságául és erkölcseinek eldurvulására eszközül szolgált”.

Vajna szerint a büntetés töltése nemcsak az elítéltet, hanem a hozzátartozóit is sújtja, ezért „enyhíteni kell a rabságban levők ártatlan családjának testi-lelki nyomorán szeretettel, jó tanáccsal, adományokkal”, továbbá szükséges a „szabadulásuk után a fölöttük való gyámkodás és becsületes megélhetésüknek biztosítása”. Ezen gondolatok szellemének megfelelően Vajna támogatta a segítést és utógondozást végző szervezeteket: 1909-ben részt vett az Országos Protestáns Patronage Egyesület létrehozásában, melynek alelnöke lett, illetve az e szerv által alapított dunaalmási szeretetház tevékenységét is figyelemmel kísérte, továbbá hozzájárult a gyűjtőfogházban lévő női rabok megsegítésére törekvő Lorántffy Zsuzsánna Egyesület működéséhez, valamint a Fővárosi Katholikus Patronage Egyesület által szervezett rendezvényekhez.

Vajna Károly kutatói, jogtudósi tevékenységet is végzett, ennek gyümölcse az 1906–07-ben Budapesten megjelent a „Hazai régi büntetések” című munka két óriási kötete, melyek Magyarország büntetés-végrehajtási rendszerének múltját mutatják be. A szerző főképp primer, levéltári forrásokra alapozta művét, de sokat merített az ekkoriban nagy számban megjelent vármegyei, városi monográfiákból is.

1919. december 31-én nyugalomba vonult. Ezt követően sem maradt tétlen: a Budapesti Református Egyház presbitereként, kőbányai parochiális gondnokként, valamint a szülővárosa és egykori iskolája emlékeit ápoló Nagyenyedi Bethlen Kollégium volt Diákjai Testvéri Egyesületének alapító tagjaként tevékenykedett. 1931. július 13-án hunyt el, a Rákoskeresztúri Újköztemetőben nyugszik.

A portré forrása: Nánási László: Vajna Károly élete és műve. Börtönügyi Szemle. 2012. XXXI. évf. 1. sz. p.73-89