Felső-eöry Nagy Ernő (Székesfehérvár, 1853. aug. 17. – Kishantos, 1921. aug. 29.) 1853. augusztus 17-én született Székesfehérváron. Családja régi nemesi család volt Vas megyében, később átkerültek Pest megyébe, ahol édesapja szolgabíró volt. Gimnáziumi tanulmányait a Budapesti Főgimnáziumban végezte, ahogyan jog- és államtudományi tanulmányait is. 1877-ben avatták doktorrá. Még ez év őszén külföldi tanulmányútra ment a kormánytól nyert ösztöndíjjal. Egy-egy félévet töltött Lipcsében és Berlinben, majd másfél évet Párizsban. A Société de l'enseignement superieur rendes tagjává választotta, 1880-ban pedig a Société internationale des Études d'Economie sociale levelező tagja lett, ahol a Magyarországra vonatkozó tudósításokkal bízták meg.

Hazatérte után 1880. szeptember 29-én kinevezték a nagyváradi királyi jogakadémia helyettes rendkívüli tanárává, a magyar közjog és politika tanszékre. 1881 decemberében magántanári képesítést szerzett. 1883. november 3-án, Nagyváradon nyilvános rendkívüli tanári kinevezést kapott. 1887-ben adta ki Magyarország Közjoga című munkáját. 1891-ben – részben a kedvező bírálatok hatására – megjelent ennek második, átdolgozott és bővített kiadása. 1895. május 10-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta Nagy Ernőt. 1896-ban az Országos Közoktatási Tanács tagja lett, 1902. július 13-án pedig a kolozsvári egyetem közjogi és közigazgatási jogi tanszékére nevezték ki. 1912-ben a budapesti egyetem jogi karán egy második közjogi és közigazgatási tanszéket szerveztek, ahova augusztus 16-án nevezték ki. Sokat foglalkoztatta a pragmatica sanctio-ra és előzményeire vonatkozó irodalom, melynek a 200 éves évfordulója alkalmából alakított előkészítő bizottság tagjává választották. 1921. augusztus 29-én 68. életévében hunyt el Kishantoson, itt, a családi sírboltba temették el.