Mi az a döntvény?

A döntvény fogalmát a Márkus Dezső által szerkesztett és 1900-ban megjelent Magyar jogi lexikon harmadik kötete az alábbiak szerint határozta meg:

„A döntvény tételes jogunk szerint valamely felső v. középfokú bíróságnak elvi megállapodása, melyet az a bíróság, amelynek számára hozatott, az ügyek elintézésénél mindaddig követni tartozik, amíg azt egy újabb elvi megállapodás meg nem változtatja. Döntvények alkotásának jogával a felsőbb fokú rendes bíróságok (kir. ítélőtáblák s a kir. Curia) és a kir. közigazgatási bíróság vannak felruházva…”

Az ítélkezési gyakorlat egyöntetűségének követelménye a 19. század utolsó harmadától követhető nyomon. A döntvény valódi célja a magyar jogban – akkor is és most is – a jogegység megóvása és a jogbiztonság megszilárdítása volt. A jog a döntvényalkotásra, azaz a döntvényalkotás joga a 19. század második felében keletkezett. 1881-ig a vitás elvi kérdések tisztázásának és az álláspontok egyeztetésének lehetséges módját a Kúrián a semmítőszéki osztály által alkotott megállapodások képezték. A döntvényjog kialakulása kezdetének a szakirodalom a polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868. évi LIX. tc.-t módosító 1881. évi LIX. törvényt tekinti, melynek hatályba lépésével vette kezdetét a valóságos döntvényalkotás. A törvény intézményesítette a Kúriának az igazságszolgáltatásban legmagasabb szinten betöltött szerepét.

 Az 1881. évi LIX. tc. 4. §-a a következőket rendelte el:

„Az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása végett, a vitás elvi kérdések, a magy. kir. Curia polgári tanácsainak teljes ülésében döntetnek el... A teljes ülés elvi megállapodásai, az ügyek eldöntésénél irányadók."
 

A döntvényalkotás jogával tehát a felsőbb fokú rendes bíróságok, azaz a Királyi Kúria és a királyi ítélőtáblák, valamint a különös bíróságok közül a Pénzügyi Közigazgatási Bíróság, majd a Közigazgatási Bíróság voltak felruházva. A bíróságok által hozott elvi megállapodások „műfajai” a teljes ülési határozatok, a jogegységi határozatok és az ún. egyéb elvi határozatok voltak.

A bíróságok szervezetének és működésének, valamint az egyes döntvényműfajok és azok megalkotására vonatkozó szabályok részletes bemutatása a Bírósági rendszer 1868 után  és a Döntvényműfajok fejezetben olvasható.

 

Döntvény jellegű ítéletek (sententiak) már a 19. század második felét megelőző időszakban is születtek, sőt már a Hármaskönyv (Tripartitum) keletkezését megelőzően, azaz 1514 előtt is hoztak ilyen döntvényeket. A szakirodalom szerint az ország nagybírái (judices regni ordinarii, azaz a nádor, az országbíró, a kancellár, ez utóbbi helyett később a személynök) olyan önálló tekintéllyel bírtak, hogy a magyar jog nagy része egyenesen ezek ítélkezéséből alakult ki.

A bíróságok ítéletei jogunknak mindig is fontos forrásai voltak. Erre utal Werbőczy István a Hármaskönyv 6. czím („Honnan eredt a mi szokásunk, melyet a törvénykezésben meg kell tartanunk?”), 1., 2., 3. és  11. §-ban.
1. § Először, a közönséges rendeletek és végzemények.
2. § Másodszor, a fejedelmi kiváltságlevelek.
3. § Harmadszor pedig: az ország rendes bíráinak itéletei.
11. § Harmadszor pedig és utoljára ez a mi szokásunk az ország rendes biráinak ismételt, sőt több ízben egy és ugyanazon renddel, módon és eljárással hozott és alkotott s törvényese végrehajtással is megerősített itéleteiből és itélő leveleiből származott.”

A bírósági ítéletekben foglalt jogi elvek azonban ebben az időszakban még csak annyiban szolgáltak az ügyek eldöntésénél irányadóul, amennyiben a bíróságok azokat belső erejüknél fogva elfogadták.

III. Károly (1711–1740) 1723-as bírósági reformja (1723. évi XXIV. és 1723. évi XXV. törvények) egységesítette a felsőbíróságok rendszerét. A két meghagyott felsőbíróságot – a hétszemélyes táblát és a királyi táblát – egy egységes felsőbíróságban, a Magyar Királyi Kúriában fogta egybe. A törvény abból a célból, hogy enyhítse a két felsőbíróságra háruló ítélkezési terhet, az alsóbíróságok és a Kúria közé beiktatta a kerületi táblákat. Ennek abban van a jelentősége, hogy a változtatásokkal lehetővé vált, hogy tevékenysége során a Kúria ne csak konkrét perekkel foglalkozzék, hanem ítélkezési gyakorlatával általános iránymutatást is adjon a többi bíróság számára. Ennek folytán az ítéletek minőségében is változás következett be.

Wenczel Tivadar szerint: „… a magyar kir. Kúriának ítéletei, nemcsak a perlekedő felek közti eseteket intézik el, s képeznek ezekre nézve jogszabályt; hanem tartalmuk a törvényesség és belső igazságosság különös vélelme által támogatván, a magyar magánjogban előkelő tekintéllyel bírnak, s ennek kútfői közé soroztatnak.”

A szerző különbséget tesz a Királyi Kúria ítéletei között. A Kúria közönséges ítéleteit (sententiae) és a döntvényeit (decisiones) különbözteti meg. Az utóbbiak alatt olyan ítéleteket kell érteni, „melyek kétes és a törvény által nem szabályozott jogkérdéseket elhatároznak s mintegy eldöntenek.” A döntvények harmadik csoportjába tartoznak azok, amelyekben ugyanarra a vitás jogkérdésre nézve a hétszemélyes tábla és a királyi ítélőtábla is többször egyformán nyilatkozott. Ezek az ún. irányadó vagy megismételt döntvények (praejudicia).

A Curia döntvényeit (decisones seu preiudica  curialia) kezdetben nem gyűjtötték rendszeresen és csak Mária Terézia 1768. IX. 14-én kelt leiratában rendelte el, hogy a kir. Kúria minden, az újjászervezésétől, azaz 1723-tól kezdődően az addig hozott döntvényekből egy külön gyűjteményt készítsen. Ennek folytán készült el 1769-ben az ún. Planum Tabulare című összeállítás. A gyűjtemény 990 (más forrás szerint 1085) döntvényt tartalmazott.

Bár a gyűjteményt a jogírók és a bírósági ítéletek is jogforrásként idézték, mégis a gyűjteményben foglalt elvi megállapodások az ügyek elintézésénél nem kötelezték sem a Kúriát, sem az alsóbb bíróságokat. Jogforrásul csak azon okból kifolyólag szolgáltak, hogy a bírói joggyakorlatot híven visszatükrözték.

A Kúria elvi kijelentéseket tartalmazó határozataiból 1769–1822-ig terjedő időre péterfalvi Molnár István készített egy gyűjteményt Sententiae Excelsae Curiae regiae intra annum 1769… címmel.

1822-től egészen 1848-ig a Kúria maga adta ki az ítéleteit, egyenként nyomtatták ki azokat, ezért nem volt már értelme a magángyűjtésnek.

Az 1848–1861. években az akkori politikai berendezkedésnek megfelelően valamennyi polgári és büntető ügyre nézve a Bécsben székelő legfőbb törvényszék és semmítőszék képezte a legfőbb bírói hatóságot (Oberster Gerichts- und Cassationshof), amely az osztrák császárság egész területére illetékes volt. Magyarországon a Kúria működését megszüntették.

 Az I. Ferenc József által 1860. október 20-án kiadott Októberi Diploma nyomán, Magyarországon visszaállították az 1848 előtti magyar nemzeti jogot, visszaállították a törvénykezési rendszert, a megyerendszert, valamint a magyar és erdélyi udvari kancelláriát.

Noha az 1861-es Országbírói Értekezlet változatlanul hagyva állította vissza a rendi Kúria szervezetét, amely így kezdhette újra Pesten, a Barátok piacán állott épületben 1861. április 3-án ítélkezését (aminek emlékét a mai V. kerületi Curia utca elnevezés őrzi), a polgári fejlődés igényei kierőszakolták a változásokat. A Kúria az 1848 előtti hatáskörében működött ismét 1869. május 30-ig. Az 1868/69-es bírósági reform eredményeként átalakult a hatásköre, s ebben az átalakított hatáskörben 1869. június 1-jén kezdte meg működését. (Az első rendszeres döntvénygyűjtemény, amely Döntvénytár címen jelent meg, szintén 1869-től tartalmazza a felsőbíróságok válogatott döntvényeit.)

A „valódi” döntvényjog kialakulását megelőző időszakról, azaz az 1848 előtti, illetve az azt követő, az 1868/69-es bírósági reformokig terjedő korszakról részletesebb leírást A döntvényjog című fejezetben olvashatunk.