Kmety Károly 1863. február 17-én, a Csongrád megyei Hódmezővásárhelyen született. Középiskoláit szülővárosában végezte. Tanulmányait a jogi karon folytatta a budapesti egyetemen, majd 1888-ban ügyvédi vizsgát tett, érdeklődése azonban már korán a közjogi és közigazgatási szakirodalom művelése felé vitte. Lechner Ágostonnak, a kitűnő közjogásznak és Szilágyi Dezsőnek kedvelt tanítványa volt, s ez közjogi felfogásában és később megjelent közjogi tanulmányaiban is visszatükröződött. Az egyetemi képzése és katonai szolgálata teljesítése után báró Sennvey Pál országbíró legidősebb fiának jogi tanára lett. 1888-ban letette a köz- és váltóügyvédi vizsgát és egyetemi magántanári képesítést nyert magyar közigazgatási jogból. Mint magántanárt, állami támogatással két évre külföldre küldték, nevezetesen Porosz- és Franciaországba, hogy szaktanulmányait kiegészítse. Szilágyi Dezső felismerve képességeit, 1889-ben igazságügyminiszteri fogalmazóvá nevezte ki. 1901-ben azonban miniszteriális szolgálatot felváltotta a pozsonyi jogakadémia tanári székével, ahol a magyar közjogot és közigazgatási jogot adta elő. 1896-ban a budapesti Pázmány-egyetemen a közjog és közigazgatási jog rendkívüli, majd 1902-ben e két tárgy rendes tanárává nevezték ki. Mint egyetemi professzor ismételten képviselői mandátumot vállalt függetlenségi programmal és az Országgyűlésben a közös-, ügyek idején számtalanszor felszólalt a magyar nemzeti eszme és a nemzeti követelések érdekében. Mint ahogy közjogi felfogását, politikai és publicisztikai működését s egész egyéniségét a független magyar államiság eszméjéért való törhetetlen rajongás jellemezte.

Számos közjogi és közigazgatási jogi szakmunkája közül a legjelentősebb és legismertebbek: A magyar közjog tankönyve és A magyar közigazgatási jog kézikönyve, melyek közül az előbbi hat, utóbbi pedig hét kiadást ért meg. E műveken kívül azonban élénk publicisztikai tevékenységet is folytatott a napilapokban, és nem volt oly jelentősebb aktuális közjogi kérdés, amelyhez találóan és rendkívül világos okfejtéssel ne szólt volna hozzá. Egyik legértékesebb monográfiáját A magyar címer- és lobogókérdésről még akkor írta, amikor a parlamentben javában folyt a harc a hadsereg magyar részének magyar vezényleti és vezérleti nyelvéért. Időben a legutolsó nevezetes megnyilatkozása a királykérdésben volt, melyben az ország legjelesebb közjogászai sorában elsőként foglalt állást, és ez megnyilatkozások egész áradatát váltotta ki az 1921. évi úgynevezett detronációs törvénynek régi függetlenségi közjogi szemszögből való interpretálásával. Publikációi a Nyugatmagyarországi Híradóban (1892 és 1896 között a város német maradisága ellen intézett több mint 50 kritikus cikket), a Politikai Szemlében (1892. Az új porosz községi törvény), a Jogtudományi Közlönyben (1892-től), a Jogban (1894-től), a Közgazdasági Szemlében (1894. A Conseil de préfecture, mint a közigazgatósági bíróság). Politikai témákban is publikált: a Nemzetben és Magyar Újságban jelentek meg írásai. A Pallas Nagy Lexikonába több mint száz szakcikket írt. 1929-ben a Budapesti Hírlap így emlékezett meg róla: „Kiváló professzor volt és a legjobb kolléga, aki nem ismerte az irigységet Az egyetlen professzor, akinek, ha megjelent az egyetemen, diákjai részéről kijárt az ifjúság szívből jövő éljenzése. Irodalmi munkássága megőrzi nevét a jogi irodalom történetében, emberi kvalitásai tanítványainak, kartársainak és nagyszámú tisztelőjének a szívében, kik Kmety Károlyban egy elveszett világot gyászolnak.”