Foglalkozását tekintve jogász, pénzügyminiszter, egyetemi tanár és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt a Veszprém vármegyei Szent-Gálon született. 1834-ben a pápai gimnáziumban kezdte tanulmányait (Jókai Mórnak és Petőfi Sándornak iskolatársa volt) és ugyanott a jogot is Zádor György tanártól hallgatta. Az 1844-es országgyűlésben, Pozsonyban volt gyakornok: jogi tanulmányainak elvégzése után a Zala vármegyei főügyésznél volt alkalmazva s itt ismerte meg Deák Ferenc, ki már akkor rokonszenvvel kezdett viseltetni iránta, és végig figyelemmel és érdeklődéssel kísérte pályáját. 1846-ban ügyvédi oklevelet nyert és Zala vármegye tiszteletbeli alügyészévé nevezték ki. 1847. március 23-ától a pápai református főiskolában bölcseletet tanított.

Mielőtt tanszékét elfoglalta, ellátogatott a hallei és a berlini egyetemre. Az 1848.-as forradalom és szabadságharc kitörésekor hazajött és belépett a veszprémi nemzetőrök közé, a táborozásban azonban betegsége miatt nem vett rész. Az abszolutizmus alatt Pápán a tudománynak és tanszékének élt. A Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben levelező tagjává választotta. Ugyanebben az évben a protestáns autonómia körül kifejtett mozgalomban, egyháza alkotmányának kifejtéséhez lényegesen hozzájárult Protestáns egyházalkotmány című munkájával. Bölcseleti nézeteit ismertette Hegel tanai alapján írott Metaphysikájában. E mellett a protestáns egyház jogai ellen irányzott pátens felett országszerte megindult élénk vitákban is magára vonta a társadalom figyelmét és Veszprém vármegye egyik választókerülete már az 1861-es országgyűlésre el akarta küldeni képviselőnek, de akkor súlyos szembaja miatt kénytelen volt visszalépni.

Nagyobb mérvű politikai szereplése csak az 1865-68.évi országgyűléssel kezdődött, melyre az enyingi választókerület küldte képviselőnek. Ezen országgyűlési ciklus alatt egyike volt a Deák-párt legtevékenyebb híveinek. Működésének legfőbb terei az országgyűlési bizottságok voltak, emellett hírlapokba írt, többnyire névtelenül. Tanulmányainak tárgyává tette a népnevelés, a nemzeti egyenjogúság, az államháztartás és a honvédelem kérdéseit. A delegációkban bámulták kiváló tájékozottságát. Ennek következménye lett, hogy Andrássy Gyula gróf, honvédelmi miniszter, államtitkárrá nevezte ki. 1868. december 15-én a budapesti egyetemen az államtudományok tanárának hívták meg. 1869. márciusban a tapolcai kerület választotta meg képviselőnek. 1870. május 23-án a legszerencsétlenebb pénzügyi viszonyok között foglalta el (Lónyay Menyhértnek közös pénzügyminiszterré történt kineveztetése után) a pénzügyminiszteri tárcát, melyet közel három évig viselt.

1873. december 19-én visszalépett a miniszteri rangtól, és dékánként 1880-ban elfoglalta egyetemi tanszékét, ahol egy évig dolgozott. A király elismerő felmentési okirat mellett belső titkos tanácsosi méltósággal és a Lipótrend nagykeresztjével tüntette ki. Mint tanár, bár rideg modorú, és a vizsgáztatásnál igen szigorú volt, nagy népszerűségnek örvendett, mert lelkesedéssel adta elő tantárgyait és hallgatói tisztelték nagy tudományát és alapos, világos fejtegetéseit. Nemzetgazdasági előadásait az egyetemen felváltva tartotta Kautz Gyulával, kinek eszméit sokszor éles kritikával támadta. Az országos gazdasági egyesületben, melynek három cikluson át választott igazgatósági tagja volt, komoly tevékenységet fejtett ki különösen az egyesület vagyonának kezelése és szervezése körül. Egyik alapítója volt az Országos Mintapincze s a Magyar Bortermelők Szövetkezetének és mindegyiknek hosszú ideig végrehajtó bizottsági elnöke. Maga is minta szőlőtulajdonos, gyümölcstermesztő és bortermelő lévén, mindig részt vett a filoxera-bizottság tanácskozásain és a borászati törvény tárgyalásain. Élete utolsó éveiben a pápai főiskola gondnoksági teendőivel és többnemű gazdasági s iparvállalatnak, a Pallas könyvkiadó-részvénytársaságnak igazgatásában való buzgó részvéttel is töltötte szabad idejének egy részét. Vagyona nagyobb részét jótékonysági intézeteknek és árvák nevelésére hagyta, ezzel kiengesztelve a fukarság vádját, mellyel tagadhatatlan nagyfokú takarékossága miatt életében sokszor illették. 1891. december 31.-én Budapesten hunyt el. A Magyar Tudományos Akadémia 1895. május 12.-ei közgyűlésén Kautz Gyula tartott fölötte emlékbeszédet.