A mi szegényes szakirodalmi viszonyaink között csakis olyan művek számíthatnak nagy és gyors elterjedésre, amelyek bankjegyek módjára a kényszerforgalom privilégiumával vannak felruházva. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ezen privilégium odiosum védelme csak a diplomagyárak nagyhatalmú censorigazgatói szellemi szülötteit dédelgeti. Valóságos csodaszámba megy tehát, ha egy vidéken élő kiváló jogtudós és író, de nem szigorlati censor, könyve aránylag rövid idő, —nem egészen nyolc év, — alatt megéri a harmadik kiadást. Ékes bizonysága e népszerűség annak, hogy a mű valóban hézagot pótol, a tanuló és gyakorló jogász céljait egyaránt szolgálja. Finkey a büntető eljárás alapelveit dogmatikusan tárgyalja, de e szerves tárgyalási módszer keretében előadja nemcsak a büntető eljárás keretébe tartozó törvényeink teljes szövegét, ide értve a Bp. novelláját (1907: XVII. t.-c.) is, hanem feldolgozza a teljes joggyakorlatot egész a legutolsó hónapokig, figyelembe veszi és tárgyalja az egyes kérdésekre vonatkozó irodalmat is, melyet különös gonddal és alapos kritikával dolgoz fel. A fontosabb elvi kérdéseket széles mederben, a tárgy minden oldalának, a különböző álláspontok minden árnyalatának elfogulatlan és hű megvilágitásával kezeli. így például az esküdtszék intézményének tárgyalásánál ugy az intézmény ellenségeinek, mint védelmezőinek érveit kifejti és a két álláspont szembeállítása után és azok alapján vonja le a maga nézetét, amelylyel egyetérteni ugyan nem tudunk, az esküdtszékek fenntartása, sőt kiterjesztése mellett. Finkey az esküdtbiráskodás lelkes hive s igy csak természetes és következetes, hogy elvben a felebbezés teljes kiküszöbölése mellett foglal állást és még a másodfokhoz való felebbezést is csak ellenszenvvel és a gyakorlati kényszerűség előtt meghajolva fogadja el. Mi, gyakorlati jogászok, a bűnvádi eljárási törvény életbeléptetése óta szerzett tapasztalataink alapján, azt hiszem : csaknem kivétel nélkül arról győződtünk meg, hogy ezen kérdésben félre kell löknünk a teóriát, amely a gyakorlatban gyakran végzetes eredményeket szült, valósággal a formalismus rabjává tette, béklyóba verte az anyagi igazságot. A gyakorló jogászok tömött falanxa küzd ma már a revizió reformjáért és meggyőződésünk szerint a ténykérdések felülvizsgálatának kizárása csakhamar a multak rossz emlékei közé fog tartozni.
Más kérdésekben sem oszthatjuk szerző nézetét. így például szerző azt véli, hogy törvényünk a terhelt helyzetét a nyomozás és vizsgálat során nagy szabadelvüséggel szabályozza ; a gyakorlati élet azt mutatja, hogy a terhelt érdekében a törvényben lefektetett, igen szűk körű, garanciák is csak a papíron vannak meg; és hogy a személyes szabadság rovására mégis csak ritkán történnek feltűnőbb visszaélések, az nem a törvény, hanem a vizsgálóbírói kar érdeme, amely túlnyomó többségében, az egyéni szabadság kellő tiszteletével, nagy liberálitást tanusit e kérdésekben. A gyakorlati jogász e kifogásaival nem akarom a szerző érdemét kisebbíteni, sőt szívesen elösmerem, hogy Finkey könyvét, a már kiemelt kiválóságai, egyszerű, világos, magyaros nyelve, jogi irodalmunk legkiválóbb kézikönyvei sorába emelik.
