„Messze Indiába sárgatógás, borotvált fejű buddhista papok között mezítlábas, komoly arcú zárkózott ember éldegélt éveken át. Egy buddhista szeminárium rideg szobájában elmélkedett a gyümölcsöt kéregető buddhista szerzetesek titkain.” (Diószeghy Miklós: Egy magyar tudós hamvait elmosta az eső, Budapesti Hírlap, 1929. március 3. p. 7.)

Magyarországon, a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi karán folytatott jogi tanulmányait követően 1901-től, alig egy éven át az Országgyűlési Könyvtár munkatársaként dolgozott. 1902-től jogot tanított Sárospatakon, majd 1903-tól Kolozsvárott a nemzetközi jog tanárává, 1909-ben pedig Budapesten egyetemi magántanárrá nevezték ki. Jogtudósi, tanári működése során elsősorban a nemzetközi joggal foglalkozott. Kutatási célból huzamosabb ideig tartózkodott Angliában, Észak-Amerikában, illetve Indiában. Az I. világháború alatt haditudósítóként ténykedett a nyugati hadszíntéren. A háborút követő években, Svájcban, Berlinben, majd Londonban élt, és regényeket írt abban a reményben, hogy az írásból megélni képes sikeres szerzővé válik. Könyveinek népszerűsége azonban elhanyagolható volt, így ismét útra kelt, és Ceylon (a mai Srí Lanka) szigetére utazott. Ott áttérve a buddhista hitre szerzetesnek állt – egyes források szerint nem lett szerzetes, hanem csak buddhistaként egy kolostorban élt –, elsajátította a tamil, a bengáli, illetve a szankszrit nyelvet, később pedig buddhista egyházjoggal is foglalkozott.

Elmélyülten vizsgálta az Egyesült Királyság parlamentjének működését is, és e tárgyban jelent meg talán legfontosabb műve, Az angol parlamenti szólásjog és fegyelem történeti fejlődése és jelen állapota (1547-1913) címmel. Az utóbbi kötet megírására 1912-be az akkor éppen Angliában kutató Ferenczyt nem más, mint gróf Tisza István, a magyar Képviselőház akkori elnöke kérte fel, aki az angol házszabály – különös tekintettel annak a parlamenti rendre és fegyelemre vonatkozó részeire – monografikus feldolgozását várta a kutatástól. Ferenczy könyve, amely a saját meghatározása szerint „szerény kísérlet az angol parlamenti jog két összefüggő részletének, a szólási és fegyelmi jognak eredeti forráskutatások alapján való monografikus feldolgozására”, két nagy részben, összesen harminchat fejezetben mutatja be a szigetország parlamentjének működését. A monográfia nagyobbik része a brit parlament fegyelmi jogát vizsgálja, a brit képviselőház jegyzőkönyvéből vett esettanulmányokat segítségül hívva ismerteti az egyes parlamenti fegyelmi rendszabályokat és a parlamenti karhatalmat, illetve annak tényleges alkalmazását. Frank Tibor történész szerint Ferenczy Árpád könyve megírásával a téma talán legkomolyabb magyar nyelvű, tudományos igényeket kielégítő feldolgozását tette le az asztalra. Továbbá, írt összefoglaló munkát az aktuális politikai intézményrendszerről (A politika rendszere: alkotmány- és közigazgatástan), illetve a nemzetközi magánjog bizonyos kérdéseiről (A honosság, illetőség és lakóhely jelentősége a nemzetközi magánjogban, illetve A nemzetközi magánjog kézikönyve: a polgári, váltó, kereskedelmi és tengerjog, valamint a pervégrehajtási és csődjog különös tekintettel a hazai törvényhozásra és bírói gyakorlatra) és a nemzetközi választott bíróságokról is (A nemzetközi választott bíróságok múltja, jelene és jövője: függelékül: a Hágai Békeegyezmény franczia és magyar szövegben).

Ferenczy Árpád 1929-ben, egy régóta tervezett tibeti út előtt elkapta a vérhast, melynek következtében hamarosan elhunyt a Ceylon szigetén elhelyezkedő Kandy városában.

A Budapesti Hírlap 1929-es, Ferenczy Árpád halálhíre kapcsán megjelent cikke szerint éveken át senki nem kapott hírt felőle, míg Simonyi-Semadam Sándor egykori miniszterelnök, illetve Erdősy Károly, a Szent István Társulat vezérigazgatója Ceylonon járva egészen véletlenül nem találkoztak vele. Velük is zárkózott volt, csak hosszas faggatás után árulta el, hogy éppen a buddhista kánonjog tanulmányozásával foglalkozik:

„Jogtanár voltam Magyarországon, megjelent Londonban is egy-két munkám, de többet nem akarok közölni és arra kérem az urakat, hogy ha hazamennek Magyarországra, ne mondják senkinek, hogy velem találkoztak és nehogy írjanak rólam.” (Diószeghy: i. m. p.7.)