Az országgyűlés felsőházáról szóló törvény életbe lépett (1926 : XXII. tc.); a nemzetgyűlés berekesztésével és a kétkamarás országgyűlés kihirdetésével oly tisztulás állt be közjogi berendezéseinkben, amely az áttekintést rendkívül könnyíti, ami különösen a jogtanuló ifjúság szempontjából óriás jelentőségű. Igaz ugyan, hogy az új könyvek ismertetik a felsőházi javaslat szövegét is, azonban ez a szöveg sok változtatással vált törvénnyé és így a könyvek adatai nem hitelesek. Amellett természetesen nem mellőzhették a régi főrendiház és a nemzetgyűlés ismertetését sem, pedig ezek az intézmények teljesen megszűntek. Reméljük, hogy e nehézségeket újabb kiadások fogják rövidesen eloszlatni. Ezúttal a szerkesztőség felkérésére Faluhelyi Ferenc Magyarország közjoga c. két kötetes munkáját és Molnár Kálmán Magyar Közjogának eddig megjelent I. kötetét mutatjuk be az olvasónak.

Egyik professzor sem elégszik meg azzal, hogy a közjog tanulására egyszerű vezérfonalat vagy összefoglalást adjon, hanem nemes versenyben mindkettő sok eredetiséget és bő irodalmi ismereteket visz be munkájába. A szolgáltatott anyag terjedelmére nézve különben a két könyv nagyjában egyezik. Ez a terjedelem általában megfelel a jogtanuló ifjúság igényeinek. Úgy véljük, hogy ez az ismertetés akkor felel meg leginkább céljának és a szerzők intencióinak is, ha nem hallgatunk el néhány olyan megjegyzést, amelyek a könyvek első áttekintésénél felmerültek. E megjegyzések célja nem a könyvek értékének csökkentése, hanem az újabb kiadás tökéletesítésének biztosítása. Molnár könyve nem alkalmazza e sorok írójának azt az állásfoglalását (Magyar Jogi Szemle 1921.), amely szerint a trianoni békeszerződésnek kisebbségi rendelkezései formai értelemben alaptörvényekül nem tekinthetők, vagyis a belső közjog szempontjából e rendelkezéseknek nincs más nemzetközi szerződést tartalmazó törvényektől eltérő jelentőségük. Faluhelyi álláspontja ebben a kérdésben határozottabb és világosabb. Egyik szerzőnél sem találhatni meg a kormányrendeleteknek világos megkülönböztetését a törvényhez való viszony szempontjából. A rendelet, lehet ebben a tekintetben a) törvény hiányában, b) törvény felhatalmazására és c) törvény ellenére kibocsátva. Faluhelyi a felhatalmazás alapján kiadott rendeleteket egyenest a szükségrendeletek címszó alatt ismerteti, ami legalább is félreértést okoz. Téves Faluhelyinél, hogy a rendeletek kihirdetése a Rendeletek Tárában történik, ez a gyűjtemény évenként nagy késedelemmel jelenik meg s így nem is alkalmas kihirdetési mód. Nem említi Faluhelyi, hogy az államterülethez hozzá kell számítani az államhatárokon túl a nyilt tengeren úszó hajókat és nem szól a Duna és mellékfolyóinak területenkívüliségéről Ugocsa vármegyéből Faluhelyi szerint egy járásnyi sem maradt. Az állampolgársági szerződések közt Molnár említi a Poroszországgal, az Egyesült-Államokkal és Szerbiával létrejött megállapodásokat is, amelyek közül pedig az első még a háború előtt, az utóbbi kettő pedig a háborúval hatályát vesztette. Az Egyesült-Államokkal kötött szerződés Faluhelyinél is említve van. Egyik szerző sem szól ellenben a svájci szövetséggel kötött és ma is hatályos megállapodásról. A kettős állampolgárság és hontalanság kérdését tételes jogunk alapján egyik szerző sem tárgyalja fontosságának megfelelően. A született és honosított állampolgárok jogi helyzete közötti eltérésre nézve a Faluhelyi által adott felsorolás nem teljes. Egyik szerző sem foglalkozik azzal a nagyon fontos kérdéssel, hogy a vitézi szervezet tulajdonképpen miben áll. Nevezetesen jelenti-e a rendiség felújítását és érinti-e az állampolgári jogegyenlőség elvét. Amíg Molnár Közjogának II. kötete még megjelenésre vár, Faluhelyi egyszerre adta ki munkája mindkét kötetét. Az államhatalom szervezetéről szóló 11. kötetre az alábbiakban teszünk néhány észrevételt. Nem tartjuk szerencsésnek, különösen tankönyvben, annak hangoztatását, hogy hazánk államformája ma a köztársaságihoz hasonló. A törvényszentesítési jog a legtöbb monarchikus államban, nálunk is jó ideje csak formai jogosítvány, amellyel az uralkodók sohasem élnek. Az uralkodók befolyása a törvényhozásra tulajdonképp az által érvényesül, hogy a kormány a törvényjavaslatokat csak az ő előzetes jóváhagyásukkal (előzetes szankció) terjesztheti elő. Ez a fontosabb jogkör azonban a kormányzót is teljes mértékben megilleti s a mellett még visszaküldési joga is van, amelyet már ismételten is igénybe vett. Helyesebb a kormányzó korlátozottabb jogállását alkotmányunk szellemében a nem koronás király jogállásából levezetni; már pedig azon az alapon, hogy a meg nem koronázott királynak nincs törvényszentesítési joga, alig lehetne az állam átmeneti köztársasági jellegére következtetni. Nem ismerteti Faluhelyi a királyi udvar szervezetét és méltóságait, holott ezek a méltóságok, az udvari kitüntetések és címek (udvari tanácsos, udvari szállító, kamarás, stb.) ma is használatosak. A király rendeletalkotási jogát önállóan is gyakorolja (pl. általános amnesztia esetén, kitüntetések alapításánál) viszont a minisztériumnak törvényeink közvetlenül adnak rendeletalkotási hatalmat. Ennek következtében helytelen az a megállapítás, hogy a király a rendeleteket a minisztérium útján bocsátja ki. Nem említi Faluhelyi, hogy a király milyen tisztviselői és tiszti állásokra gyakorolja a kinevezés jogát. Nem helyes, hogy a király a törvényhatóságokhoz az 1886 : XXI. tc. 4. §-a alapján királyi biztosokat küldhet ki; ellenkezőleg, az 1907: LX. tc. helyes miniszteri indokolása szerint ilyen jog nincsen. Kétszer is említve van, hogy a második nemzetgyűlés ötévi tartamra hivatott össze; holott csak a képviselői mandátumok tartama volt öt évben megállapítva és az volt, a terv, hogy a nemzetgyűlés rövidesen képviselőházzá alakul át. Helytelen példákat hoz fel Faluhelyi a felsőház szervezeténél az ú. n. vegyes rendszerre.

A felhozott észrevételekkel szemben mind a két munka bővelkedik helyes és szabatos fejtegetésekben úgy, hogy közjogi irodalmunknak mindkettő határozottan nyeresége. Faluhelyi könyvének használhatóságát a részletes tárgy- és névmutató nagyon fokozza.