Degré Lajos Degré Alajos francia származású sebész, író, publicista fiaként született Budapesten. Édesapja a XIX. század harmadik negyedének egyik legkiválóbb és legnépszerűbb szépírója volt, aki az 1848-49-es szabadságharcot mint huszárkapitány küzdötte végig. Az apa 1896-ban bekövetkezett halála után az ifjú Lajos nevelését édesanyja, Keller Amália irányította. Degré a középiskolát a budapesti piaristák főgimnáziumában, jogi tanulmányait pedig a Budapesti Tudományegyetemen végezte. 1904. szeptember 24-én avatták jogtudorrá, azaz a jog doktorává. A büntetőjog iránti vonzalmát Balogh Jenő budapesti egyetemi tanár ébresztette fel benne. Az egyetemi tanulmányok végeztével az önkéntes évet Bregenzben, a tiroli vadászezredben szolgálta le. Szolgálata után a büntetőjogi ismeretei gyarapításának és a büntetőjogi tudományok művelésének szentelte magát. Első nyilvánosan megjelent cikkei, A börtönügy jelen állapota és reformkérdései és a Büntetési rendszerünk egyszerűsítése, könyvismertetések voltak, melyek a Németh Péter által szerkesztett Büntetőjog Tárában (1904. október 27., 4. szám) jelentek meg. Később megjelenő kisebb dolgozatai, recenziói és cikkei alapján Degréről a szakirodalom és a gyakorlati jogélet terén kutató, tanulmányozó és kritizáló, hangyaszorgalmú munkás képe jelenhet meg előttünk, a későbbiekben publikált négy tudományos értékű, nagyobb műve azonban ennél jóval összetettebb képet mutatnak.

Degré jogi pályáját Németh Péter volt kúriai bírónál kezdte, mint ügyvédjelölt, majd avatása után a budapesti I–III. kerületi járásbíróságon, a budapesti büntetőtörvényszéken, és a büntető járásbíróságon gyakornokoskodott 1907-ig. 1907-től a szepesófalui járásbíróság, majd 1907-1908 között a késmárki törvényszék jegyzője volt. 1908 őszén egy régóta dédelgetett tervét sikerült megvalósítania, mikor engedélyt kapva az igazságügyminisztériumtól Berlinbe utazhatott, hogy részt vehessen Franz von Liszt nagyhírű büntetőjogtanár büntetőjogi szemináriumán. Itt fordult végleg a büntetőjogi dogmatika művelése irányába, a klasszikus büntetőjogi iskola régibb és újabb mestereinek nyomdokain haladva. Döntésében talán három éves bírói előkészítő gyakorlata, esetleg testvérbátyja, Miklós példája is befolyásolta. Berlinből hazatérve 1909-ben a kecskeméti bíróság jegyzőjének nevezték ki. Innen rendelték be a budapesti Kúria tanácsjegyzői pozíciójába, mely posztot 1911 és 1913 között töltötte be. Kúriai tanácsjegyzőségét két kiváló gyakorlati büntetőjogásznak köszönhette, jelesül Stipl Károlynak, aki Degré kecskeméti jegyzősködése idején az ottani törvényszék elnöke volt, valamint Vargha Ferencnek, a kúriai tanácselnöknek, aki Degré bírói vizsgáján mint cenzor volt jelen. Degré első nagy monográfiáját, mely A jogos védelem az anyagi büntetőjogban címen jelent meg 1910-ben. Eme tudományos munkának nem annyira a részletes jogászi elemzés, vagy a jogos védelem jogi feltételeinek és tételes jogi szabályainak boncolgatása az igazi erőssége, mint inkább a büntetőjog általános alapelveinek, különösen a jogtalanság fogalmának és ismérveinek tüzetes kifejtése. A munka tárgyalja a jogos védelem történeti kifejlődését, valamint dogmatikáját és jogpolitikáját is. 1911-ben látott napvilágot második, terjedelmét tekintve legkisebb önálló műve, az Adalék a bűnösség-fogalom tanához. A mű a büntetendő cselekmény másik általános kellékével, a német büntetőjogi szakirodalomban akkoriban részletesen tárgyalt bűnösség fogalmával foglalkozik, kitérve annak meghatározására és jellemvonásaira. Ennek az értekezésének folytatása és egyben kiegészítése a Wlassics Gyula tiszteletére kiadott emlékkönyvbe írt hasonló tárgyú dolgozata, mely Az értékítéletre vonatkozó ismeret, mint bűnösségi előfeltétel és a legújabb codificatorius alkotások címen jelent meg. Ezen dolgozatában elsősorban azt teszi vizsgálat tárgyává, hogy vajon a jogtalanság tudatát feltétlenül meg kell-e kívánnunk a bűnösség előfeltételéül?

1912-ben jelent meg Degré legsikerültebb és a büntetőjogi dogmatika szempontjából legértékesebb alkotása az Adalékok a folytatólagos bűncselekmény tanához című nagy terjedelmű monográfiája. Munkájában megfigyelhető a hazai és a külföldi, különösen az óriási arányú német büntetőjogi, irodalom ismerete mellett az írói előképekkel szemben is megőrzött önállósága és bátor, talpraesett kritikája, melyre a kúriai tanácsjegyzői állásában szerzett gyakorlati ismeretei csak ráerősítenek.

Tanácsjegyzőségét követően 1913 és 1914 között az újpesti, majd 1914. január és szeptember között a pestvidéki törvényszék aljárásbírója. Ekkor folyamodott a Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karához magántanári habilitációért büntetőjogból, amit 1914 elején sikerült is megszereznie. 1914-től tehát a Budapesti Tudományegyetem magántanára lett, majd ugyanez év augusztusától bevonulásáig a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem büntetőjog és a büntető eljárásjog nyilvános rendkívüli tanára is. Tanári működésének rövidsége okán nem hagyhatott maga után maradandó nyomot, nem alapíthatott iskolát, nem vezethetett nemzedékeket a tudomány berkeibe. A katedra mellett már a kezdetektől igyekezett kivenni a részét az egyetemi élet egyéb területein is. Egy rövid ideig az Egyetemek Kórház Egyletének és az Általános Egyetemi Segítő Egyesületnek is titkára volt. Tanári pályájával szemben írói tevékenysége rövid élete dacára is tekintélyt parancsoló. A Büntetőjog Tára című szaklap körül tíz éven át kifejtett odaadó, önzetlen és közhasznú fáradozásáért élete utolsó évében elnyerte méltó jutalmát, hisz társszerkesztője lett a folyóiratnak. Amikor Németh Péter volt kúriai bíró, aki a lap megalapítása óta, 32 éven át, volt annak szerkesztője, megtört egészségére hivatkozva átadta annak szerkesztését Angyal Pálnak, az rögtön felkérte maga mellé Degrét társszerkesztőnek.

A nagy háború kitörésekor, már mint pestvidéki törvényszéki bíró, jelezte elnökénél, hogy szándékában áll bevonulni, ekkor azonban még sikerült őt meggyőzni a bírósági munka fontosságáról. Egyetemi kinevezése után aztán ismét felvetődött benne a katonai szolgálat gondolata. Ekkor a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordult, aki munkája folyamatosságának fontosságát hangoztatva megtagadta a kérelem teljesítését. Degrét a kétszeri visszautasítás sem tántorította el szándékától. 1914 decemberében a népfelkelők újrasorozását kihasználva engedély nélkül jelentkezett a katonai parancsnokságnál, majd be is vonult kijelölt alakulatához. 1915. januárban népfelkelő hadnaggyá nevezték ki a pozsonyi 13. számú honvédgyalogezredhez. Kezdetben, mint egyetemi tanárt, az újoncok kiképzésével bízták meg, mely pozíció nem elégítette ki hazafias érzelmeit így frontszolgálatra jelentkezett. A katonai parancsnokság örömmel vette jelentkezését és 1915 januárjában, mint a 13. gyalogezred népfelkelő hadnagya az északi frontra vezényelték. 1915. március 6-án éjjel zászlóalja parancsot kapott a San folyón történő átkelésre, melyet egysége sikeresen teljesített is. Százada rögtön elfoglalt egy magaslati állást, ahonnan tűz alatt tudták tartani az ellenséges egységeket. Degré személyesen ellenőrizte legénységét, ekkor érte egy orosz gépfegyver golyója. Életének 33. évében, a galíciai Dvernik község (ma Dwernik Lengyelországban) közelében halt hősi halált. Bajtársai ott helyezték örök nyugalomra, a katolikus templom temetőjében. Családja az engesztelő szentmise áldozatot 1915. március 20-án délelőtt 10 órakor tartotta a budapesti belvárosi főplébániatemplomban.

Degré utolsó, posztumusz művében, mely A jogtalanság tartalmi dualismusának tanához címen jelent meg 1915-ben, a büntetőjog-bölcsészeti illetőleg az általános jogtudományi szakirodalom egyik kiemelkedő darabja. Szerzőnk világos és határozott álláspontot fogalmaz meg a jogbölcsészet alapvető kérdésében, élesen hangoztatja