Gróf Apponyi Albert Bécsben született, 1846. május 29-én. Nagybirtokos, főnemesi családból származott, a nagyapponyi előnevet viselte. A családot a Habsburgok iránti elkötelezettség, az erős konzervativizmus jellemezte. Apja, gróf Apponyi György udvari kancellár, az 1848 előtti konzervatívok vezére, országbíró, főrendiházi tag. Fia: György, szintén országgyűlési képviselő volt.

Jogi tanulmányait 1864-ben Bécsben kezdte, és Budapesten fejezte be. 1868-ban a filozófia és az államtudományok doktora lett, majd két évig külföldön tartózkodott, főként Angliában, Németországban és Franciaországban, ahol nemzetgazdasági és politikai, valamint Olaszországban, ahol képzőművészeti tanulmányokat folytatott.

Apponyi hatvan éven át volt a magyar közélet meghatározó alakja, akit már életében „a legnagyobb élő magyarként” tiszteltek. Néhány év kivételével mindvégig ellenzékiként harcolt a nemzet érdekében. 1870 és 1933 között (63 éven át) tagja és egyik főszereplője a Magyar Országgyűlésnek. Hosszú évtizedeken át különböző parlamenti pártok vezéralakjaként lépett fel, kiemelkedett szellemi és szónoki képességeivel. 1870-ben Ferenc József a főrendiház örökös tagjává nevezte ki, két évig a főrendiház jegyzőjeként is dolgozott. 1872 szeptemberétől Deák-párti programmal lett szentendrei képviselő, az országgyűlés megnyitása után a Parlament korjegyzője. 1875-ben nem választották meg képviselőnek, ezért 1877-ig a főrendiházban tevékenykedett. 1877-ben az Árva megyei bobrói kerület képviselőjeként jutott a Házba, 1878-tól haláláig, 55 éven át Jászberény „aranymandátumos” országgyűlési képviselője. 1895-től az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának küldötte, majd elnöke. Az 1895-ös brüsszeli tanácskozáson elérte, hogy a következő évi konferenciát Budapesten tartsák.

1875-től a konzervatív Jobboldali Ellenzékben, 1878-tól az Egyesült Ellenzékben, 1881-től a Mérsékelt Ellenzék élén politizált. A nyolcvanas évek végétől felhagyott ókonzervatív nézeteivel, ragaszkodott ugyan az Osztrák–Magyar Monarchiához, de szükségesnek látta a nemzeti jogok érvényesítését, támogatta a hadsereg magyar vezényleti nyelvének ügyét, az agráriusok gazdasági követelését és a védővámok bevezetését. 1892-ben pártját Nemzeti Párt névre keresztelte át. Ebben az évben egyik elindítója az egyházpolitikai reformnak, a kötelező polgári házasság kérdésével azonban nem értett egyet. A Bánffy-kormánnyal szemben állott, azonban a millenniumi ünnepségek idejére Apponyi parlamenti békét hirdetett. Az 1896. évi erőszakos választások után, meghatározó szerepe volt a báró Bánffy Dezső vezette kormány 1899 elejei megbuktatásában. 1899-ben egész pártjával csatlakozott a kormánypárthoz, a Szabadelvű Párthoz. 1901-től két évre a képviselőház elnöke lett. Az 1903-as ún. zsebkendőszavazás után kilépett a kormánypártból, lemondott a házelnökségről és újjászervezte a Nemzeti Pártot. 1904 végén híveivel csatlakozott az Ellenzéki Pártok Szövetségéhez, a szabadelvű kormánypárt 1905-ös veresége után az alkotmányos nemzeti ellenállás mellé állt. 1905 elején belépett, és egyik vezetője lett a Függetlenségi és 48-as Pártnak, amely a választásokon elsöprő győzelmet aratott. Az 1906-ban hatalomra kerülő Wekerle-kormányban Apponyi négy évig töltötte be a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát. Minisztersége kiemelkedő eredménye a néptanítók fizetésemelése, az állami és egyházi elemi iskolák jogviszonyának szabályozása, a népoktatás ingyenességéről szóló törvénycikke hitoktatási nyelvrendeletével tágabb teret engedett a magyar nyelvnek. Ezeket az iskolai törvényeket „lex Apponyi” néven sok támadás érte a nemzetiségi politikusok részéről.

1909-ben a Függetlenségi és 48-as Párt kettészakadásakor Kossuth Ferencet követve 1910-től a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Pártnak is vezető személyisége, Kossuth halála után, 1914-től az Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke. A háború első két évében Apponyi támogatta a háborút és a pártok közötti békét szorgalmazta, majd 1916-tól egy háromtagú ellenőrző bizottság tagjaként bírálta a kormányt a külpolitikai és katonai baklövések miatt, és a választójog bővítése mellett szállt síkra. 1917 júniusától 1918 májusáig Apponyi újra kultuszminiszteri tárcát vállalt az Esterházy- és a Wekerle-kormányban. Az 1918-19-es forradalmak idején a politikától teljesen visszavonult. 1919 decemberétől a magyar békedelegációt vezette a párizsi béketárgyalásokon, 1920. január 16-án, több nyelven elmondott beszédben érvelt a történeti Magyarország fenntartása mellett. A tárgyalásokon igyekezett enyhíteni a békefeltételeken, és népszavazást kért a vitás területekre, de mivel nem tudott eredményeket elérni, lemondott.

1920-tól a legitimista ellenzék vezérszónoka a Parlamentben, és haláláig pártonkívüli képviselő maradt, aki a detronizációs törvényjavaslat ellen emelt szót, de inkább a királyság elvének passzív megőrzését képviselte. Bethlen István gróf miniszterelnök 1921-ben ügyes taktikával szorította háttérbe a belpolitikában a páratlan népszerűségű Apponyit, aki ekkor működési területét végleg a külpolitikára helyezte át: 1921 júniusától a Népszövetségi Társaságok Missziójának alelnöke, 1923-tól Magyarországot fődelegátusként képviselte a Népszövetségben, Genfben bekövetkezett haláláig. Apponyi politikai kvalitásait a külföldi politikai élet is elismerte és respektálta. A nemzetközi fórumokon, mint a „nemzet ügyvédje" lépett fel, s számtalan beszédben és írásban bírálta a trianoni békeszerződést, tudatosan törekedve arra, hogy a magyarság és a „magyar igazság" ügyének egyetemes érvényességet vívjon ki. A nemzetgyűlés 1922. évi feloszlatása napján az ellenzék az alkotmányvédő bizottság elnökévé választotta. Kétszer volt korelnök, először 1922 júniusában a nemzetgyűlés, illetve 1931 júliusában a képviselőház első ülésein.

Kiemelkedő parlamenti és pártevékenysége mellett Apponyi más területeken is jelentős aktivitást fejtett ki. Az 1870-es években külpolitikai, kereskedelmi, közgazdasági ügyekkel foglalkozott. 1876 és 1888 között munkatársa volt a Kelet Népe, a Magyarország s az Ország–Világ című lapoknak, két kötetben kiadta Emlékirataim című munkáját, melyben bemutatta a kor politikai életét, ismertette politikai nézeteit. 1889-től 1933-ig a Magyar Földhitelintézet felügyelő bizottságának tagja, a Magyar Tudományos Akadémiának 1898-tól tiszteleti, 1908-tól haláláig igazgatótanácsi tagja volt. A Szent István Társulatnak 1884-től 1888-ig elnöki tisztét viselte, 1893-tól 1933-ig tagja a Kisfaludy Társaságnak, valamint 1893-tól 1906-ig az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) választmányának. 1918-ig elnöke volt a Magyar Közművelődési Egyesületnek, a Budapesti Poliklinikai Egyesületnek (1904-1918), az 1910-es években az Országos Katholikus Kongruatanácsnak és a Magyar Védő Egyesületnek. Sokrétű tevékenységét jellemzi, hogy az 1920-as évek első felében Budapest törvényhatósági bizottsága rendes tagjának is megválasztották, 1919-től a Szent István Akadémia tiszteleti tagja, majd elnöke, 1920-tól a Magyar Külügyi Társaság elnöke, 1921-től a Magyar-Amerikai Társaság elnöke.

1901-től valóságos belső titkos tanácsos, 1921 júniusában IV. Károly Hertensteinben az Aranygyapjas-rend lovagjává nevezte ki, később megkapta a Lipót-rend nagykeresztjét is. 1929-ben, mint a nemzet ügyvédjét, beválasztották a Budapesti Ügyvédi Kamarába.

Gazdag életpálya után, 87 éves korában halt meg Genfben, 1933. február 7-én. Az Országház kupolatermében ravatalozták fel, a budai Mátyás templomban temették el. „Egész életét a nemzetének áldozta.”– írta róla halálakor Herczeg Ferenc.