címsor - Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. 1926. 1. kiadás

Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. 1926. 1. kiadás

Könyv adatok - Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. 1926. 1. kiadás

Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. 1926. 1. kiadás

Almási Antal : A kötelmi jog kézikönyve. Budapest: Tébe, 1926. 856 p.

Forrás:

  • Beck Salamon: Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve.= Polgári Jog, 1926. II. évf. 9-10. szám, p.314-318.

Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. 1926. 1. kiadás

Ady Endre a legkénytelenebb magyar tehetség, aki irt, mert az írás úgy tartozott hozzá az életéhez, mint a levegő beszívása, az egyik prózai írásában azt az önmagát és minden igaz költőt félreismerő vallomást mondja el, hogy az ö írásai csak külső kényszerűségből születnek meg. Ez jutott eszembe, amikor Almási Antalnak a Tébe kiadásában és nyilván a Tébe könyvkiadói programmjának egyik megvalósításaként közreadott könyve került kezembe. A tehetség a kiadó kommandószavára írott könyvben sem lesz hűtlenné önmagához. Mert, — hogy a kozmopolita Ady említését a tősgyökeres magyar Eötvös Károly megemlítésével ellensúlyozzam — a cigány, ha már egyszer hegedül, magának is játszik. (Mely mondás általában itteni vonatkozásában is az előzmények ismerete után válik érthetővé. Eötvös Károlyhoz megyei ügyész korában azzal állított be a cigányvajda, tartsa vissza a vármegye az Amerikába kivándorolni készülő prímást. A vármegye megszemélyesítője, azaz Eötvös Károly egyebek között azzal az érvvel is próbált szabadkozni, hogy mi haszna az erőszaknak, a primás majd szándékosan rosszul játszik, ha erővel hóna alá szorítják a hegedűjét. Erre született meg a fentebb citált mondás.) A mai magyar magánjog mai feldolgozási terve a támogató és ellenkező érvek tűzvonalába került. Sok az újítás jog, anyagunkban, amire Almási is utal előszavában — amik a rendszeres tudományos feldolgozást várják — de ezzel szemben ott az a bizonytalanság, hogy polgári törvénykönyvünk rövid időn belül megtörténhető megalkotása nem fogja-e túl gyorsan a mai szokásjog feldolgozását elavulttá tenni. Almási úgy látja, hogy polgári törvénykönyvünk javaslatát szinte észrevétlenül, de öntudatosan szívja fel bírói gyakorlatunk, és a Tripartitum és az országbírói értekezlet munkálatai után harmadikul fog odasorakozni az írásba foglalt és mégis szokásjogi úton és a szokásjog erején hatályosuló kútfőként e javaslat is. Almási könyvének érdemére nem tartozik, de ezzel a jól meglátott felszívódási folyamattal számos kérdés nem nyerhet megoldást. Egyes intézmények (a közszerzemény megosztásának halálontúli halasztására és hasonló példákra gondolunk) aligha honosíthatok meg szokásjogi úton, és az ilyen szabályok felszívódás útján való életre keltése alig remélhető. Almási könyve anyagának külső elrendezését nagyjában megszabta az a körülmény, hogy a kötelmi jogi javaslat jelenlegi szövegét leközli és így a javaslat menete szerint csoportosítja a könyv anyagát, mindenütt feltüntetve a tételes jognak az egyes témákra fennálló egyéb szabályait. Amit a könyvről általánosságban el kell mondanunk, az csak ismétlése lehet azoknak a megjegyzéseknek, amelyek Almási egyéb munkái alkalmával már napvilágot láttak. Almási nem rapszodikus természet, különböző időből származó munkái egyenletesek, a gondolkodás élességére és tartalmi mélységére egyazon erővel bírók. Csupán egyetlen vonalon érezhető egy örvendetes erősödő fejlődés- Almási munkájában. Minden analitikus hajlandóságú jogász kénytelen éppen a hajlandóságánál fogva az életnek szinte mikroszkópi vizsgálatra készített preparátumával foglalkozni és vizsgálódásait az élet összefüggéseiből kiszakított darabokra korlátozni.. Almásiban a" háborús magánjogról írott könyve óta mindig erősbödik ennek az önhajlama által diktált elvontságnak a kerülése, és a jognak az élet egyetemes egészével való összefüggésének keresése. Annál inkább kell minden alkalommal kiemelni ezt a szempontot, mert hiszen a jognak célszerűségi tételeit még ma is a tankönyvek széltében singularitásnak jelzik és a római jog tanítása alapján contra tenorem rationis. a jogrend oldalugrásainak fogják fel. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy nagyon elérkezett volna már az ideje, hogy a singuláris jogtétel mai uralkodó felfogásával elvi és elméleti téren történjék alapos szakítás. Ma már nem volna apostasia. ha az élet jogának, az élet szükségleteinek ezt a hirdetését Almási végezné el. Almási könyvének a mi jogászságunk köztudatában az a gyengéje él, hogy írójuk stílusa nehézkes. A magunk részéről csak dicsérni tudjuk Almási stílusának szabatosságát, élességét és fegyelmezett végiggondoltságát, amelyek abszolút értékek,de ha a közhangulat véleményét felületesnek is tartjuk,amellyel szemben Almási olvasótáborának kiszélesítése érdekében ennek a közhitnek az okatlan babonaszerűségére már rámutattunk, nem hallgathatjuk el, hogy itt-ott egyes mondatok frappáns ellenérvül szegezhetők velünk szemben. Hogy csak egy mondatát említsük meg: „Azt mondhatjuk, hogy a kötelmi jog általános része valójában nem is egyéb, mint kötelemmozgató tényektől függetlenített szolgáltatás személyi és tárgyi kellékeire vonatkozó elvek és intézmények foglalata". Ezt a mondatát bátran oda lehet állítani Grosschmied híres szövegezésű alapítványi definitiója mellé.

Itt-ott a teoretikus kedvtöltése is kiütközik a könyvből. Az elévülést, amelyet Almási is az adóst megillető ellenjognak mond, elméletileg arra vezeti vissza, hogy,az elévülés az adóst megillető ellenjog arra, hogy az elévült szolgáltatás teljesítését azért, mert az a hitelező szempontjából időmúlás folytán érdekét vesztette, megtagadhassa.” Kissé különös beállítás, hogy az a hitelező, aki a kereset megindításával nagyon is elevenen igazolja, hogy az ,,érdekmúlás" reá nem következett be. azon az alapon üttessék el követelésétől, mert a jog. amint ezt Almási a következőkben kifejti, reáparancsolja a hitelezőre, hogy az érdekmúlás elháríthatatlanul bekövetkezett. A singuláris tételről szóló előző fejtegetésünkre visszautalva reá kell mutatni arra, hogy az elévülés is a forgalom biztonsági követelményei okából megteremtett elugrás a logikai következések alól, amely szabály ma már singuláris jellemét régen levetkőzte és általános szabállyá vált. Az elévülés az adós érdekéből bevezetett célszerűségi intézmény. Nyilván teoretikus túlhajtása az elévülésnek a hitelezői érdekmúlásra való alapítása, ami sem az intézmény történelmi kialakulásának nem felel meg, sem teoretikusan nem szükséges.

Félreértésekre alkalmat adó a feltétel tanában egy bírói ítélet kapcsán tett megjegyzése, hogy a Kúria a vadházasságban élő felek egymástól függetlenül tett egymásra vonatkozó végrendelkezését kölcsönös végrendeletnek tekinti, ha a kolcsönösségi akaratnyilvánítást a végrendelet kifejezetten és alakszerűén nem is tartalmazza. Bár a hivatkozott döntés érdemét a megjegyzés helyesen adja vissza, félrevezető benne az, hogy vadházasságban élők „kölcsönös végrendeletéről" tesz említést. Ez a kifejezés a közös végrendeletek körében ismeretes műszóként és közös végrendeletet csupán házastársak tehetnek,vadházasságban élők nem. műszavak használata helyett, ahol a műszó használata nem helyénvaló; helyesebb a gondolatot más kifejezéssel megszólaltatni, adott esetben a két vadházasságban élő végrendelete egymástól feltételezettnek vagy egymásra vonatkoztatottaknak lett volna jelzendő. Ugyanígy kifogásolandó Almásinak az az előadása, hogy az „álképviselő" eljárása a képviselőt csak akkor kötelezi, ha az eljárt egyén képviseleti joga ugyan kétségtelen, de annak határai az ügyletkötés körülményeiből ki nem derültek. Akinek képviseleti joga kétségtelen, az nem „álképviselő"; amiről Almási e helyütt említést tesz, az nem álképviselet, hanem az excessus mandati, a megbízás túllépésének fogalma alá esik. Csupán rossz elméleti játék volna (lehet, hogy a régi német Begriffsjurisprudenz-tudományában ez az ötlet valahol fel is merült), hogy a megbízás túllépése esetén a megbízottnak a túllépés területén képviseleti joga nincs, és így részleges álképviselet forogna fenn. Ugyancsak a teoretikus lelkiismeretességére vall olyan problémák felkutatása is, amiknek gyakorlati lehetősége nem igen van; így veti fel azt a kérdést Almási, hogy azon jogoknál, amelyeknek átruházhatósága a keresettel való érvényesítéssel születik meg, a megállapítási keresettel is megkapják-e az átruházhatóságot. Almási igenlően felel a föltett kérdésre és intenciószerűen álláspontja helyes, mert a törvény rációja az, hogy ezek a javak a jogosult tetszésétől függően váljanak forgalmi értékké és a jogosult tetszésétől függjön azok érvényesítése. Ha pedig a jogosult megállapítási pert indít, már ezzel is átlépte a Rubikont és saját maga döntött abban az érdekérzékenységi ügyében, hogy bírói tárgyaláson kívánja e személyi ügyét pertraktálni. Almási hivatkozott itt, mint olyan esetre, ahol ez a kérdés aktuálissá válhatik, a házassági törvény 4. szakaszára. E törvényszakasz területén pedig a kérdés alig válhat aktuálissá, mert a törvény rendelkezése folytán a kereseti jog megszületése és esedékessége is egybeesik, illetve úgy a követelés keletkezése, mint esedékessége a bontóítélethez van kötve és így megállapítási keresetnek, különösen a szükségszerűséget erősen vizsgáló mai bírói gyakorlatunk mellett nem is lehet helye, mert teljesítési kereset is indítható. Mindezen megjegyzésünk a könyv érdemét nem érintik és inkább a szerzőnek, mint a könyv olvasójának szólanak. Lényegbe vágóbb Almásinak az a felfogása, amelyet az adás-vételnél a veszélyátmenetre felállít. Nézete szerint a veszélyátmenet kizárólag ahhoz az átruházáshoz tapad, amely az eladott dolgot véglegesen a vevő dologi jogkörébe viszi át. Almási megkísérli e ponton a 110. és 112. számú elvi határozatok közötti ellentétet megoldani és éppen megoldásában bízva, ezt az ellentétet látszólagosnak minősíti.

Igen rokonszenvesek a valorizációval kapcsolatos megjegyzései, bár nem osztozunk abban a véleményben, hogy a valorizációs gyakorlat ingadozásai a kelleténél jobban panaszoltak lennének. Különösen helyén való a részfizetés kötelező elfogadása melletti állásfoglalása, és örvendetesen állapíthatjuk meg, hogy a bírói gyakorlat, amely hosszú ideig tartotta magát ahhoz a régi jogtételhez, hogy a váltójog területén kívül a részfizetés elfogadása nem kötelező, újabban mindinkább általános szabállyá teszi a részfizetés kötelező elfogadását. A szaksajtóbírálatnak megvan az a hivatása is, hogy a közönséget a könyvek értékéről tájékoztassa és mintegy a közönség helyett végezze el a válogatás munkáját. Az adott esetben ezzel a munkával lekéstünk. Jogászközönségünk tisztában van Almási könyveinek értékével és Almásinak ez a kézikönyve, amely a háború óta az első rendszeres összefoglalása a kötelmi jog anyagának, már is széleskörű elterjedtségre talált.