"Ha valami van az emberi társadalomban,
ami leginkább alá van vetve
a változó idők behatásának, úgy a jog az,
a jog, amely a létező életviszonyokból keletkezik,
azokhoz simul, azokra alkalmazandó.”
Márkus Dezső: Bevezetés a Corpus Juris Hungarici millenniumi kiadásához (1899)

Az államhatalom leginkább a jogszabályalkotásban nyilvánul meg. A jogszabály az arra illetékes szerveknek bizonyos kérdések általánosságban előre rendezése céljából való szabályozása, melyhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. Definiálhatjuk a jogszabályt úgy is, mint a jognak a forrását.

Jelen ismertetés fő célja, hogy röviden összefoglalja a magyar jogtörténet – I. István királytól az 1900-as évek elejéig tartó időszakának – jogszabályait. A terjedelem szabta határok miatt tömör és kivonatos képet kaphatunk a jogforrások jellegéről, azok főbb tulajdonságairól. A jogszabályok általános definíciójával és a jogforrások csoportosításának leírásával kezdődik az összefoglaló. A csoportosítást alapul véve az írott és az íratlan jogforrások kerülnek bemutatásra. Mivel a történelmi fejlődés kezdetén a jogforrások íratlanok voltak, majd később alakultak ki az írott jogforrások, ezért ez az áttekintés is ezt a folyamatot igyekszik tükrözni. Az első részben így az íratlan jogforrások találhatók. Az íratlan jogforrás a szokásjogot és a bírói szokásjogot foglalja magában. Ebben a részben fontosabb szokásjogi gyűjteményekről olvashattunk. Említésre kerül a Tripartitum, a városi könyvek, a tárnokjogi cikkek, a Négyeskönyv, a Planum Tabulare és az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok. Az íratlan jogforrások másik nagyobb csoportja a bírói szokásjog, amely alatt a döntvényeket értjük.

A második része az írott jogforrásokat foglalja egybe. Az írott jogforrások közül a törvények és a rendeletek fajtái kerülnek kifejtésre. A jogforrások hierarchiáját szem előtt tartva a törvények általános jellemzését az alkotmány, majd a királyi rendelet, a privilégium és végül az áprilisi törvények követik. Az írott jogforrások második nagy csoportját a rendeletek alkotják. A rendeletek jellemző jegyeinek részletezése után a rendeletek fajtáit ismerhetjük meg. A királyi rendeleteket, a miniszteri rendeleteket, a szükségrendeleteket és a statútumokat tartalmazza ez a rész.

A magyar jogi irodalom különbséget tesz belső és külső jogforrás között. Belső jogforrás az az erő, az a tekintély, amely a jogot megalkotja, létrehozza. Külső jogforrás az a külső alak, amelyben a jogszabály megjelenik, s amelyből megismerhető. A külső jogforrás az írott jognak és a szokásjognak az összessége. Írott az írásba foglalt és szabályszerűen kihirdetett jogforrás, így írott jogforrás a törvény, a rendelet és a szabályrendelet. Nem írott vagy íratlan az írásba nem foglalt, ki nem hirdetett jogforrás, amelyet az arra feljogosított szervek szabálynak fogadtak el és alkalmaznak is. Nem írott jogforrás a szokásjog. Kissé pontatlan az íratlan kifejezés, hiszen a szokásjog nagy részét is rögzítették, írásba foglalták.

Ebben a jogtörténeti kutatásban jogforrás alatt a jogszabályok külső megjelenési formáját értjük. A jogforrások között megkülönböztetünk anyagi és alaki jogforrást is. Az anyagi jogforrás alatt azokat a jogforrásokat értjük, amelyek a jogot létrehozzák, így a szokás és a döntvény. Alaki jogforrás a már létrejött jogszabályokat jelenti, vagyis a törvény, a rendelet, a statútum, a privilégium, valamint az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok. Léteznek az egész ország területére kiterjedő országos hatályú jogforrások, illetve a helyi jogforrások, amelyek partikuláris jellegűek. Végül beszélhetünk általános jogforrásról, melyek általánosan mindenkire kiterjednek, és különleges jogforrásról, melyek adott csoportokra hatályosak.

Minden jogszabály: állami parancs. Parancsokat (norma agendi) nemcsak a jog, de az erkölcs, az illem is meghatároz. A jogszabályokat az állam állítja fel, az illem- és erkölcséit a társadalom. Jog csak az államban létezhet, és így, minden parancs, melyet az állam felállít, ezáltal joggá válik. Többek között azért követünk szabályokat, mert a törvényhozó parancsolja, vagy azért, mert a szabályokat követni szokás. A jogszabályok azonban önmagukban csak holt betűk. Hogy élővé váljanak, e rendelkezéseknek érvényt kell szerezni.

Íratlan jogforrások

A szokásjog a szokásból alakult ki a korai feudális korban. Az állam ezeknek a meggyökeresedett szokásoknak érvényt szerzett, kikényszerítette őket, így szokásjoggá váltak. Ebből is következik, hogy a szokásjog kialakulásához elengedhetetlen az állam valamely szervének a közreműködése, szerepe. Beszélhetünk országos szokásjogról, amelynek hatálya az egész ország területére kiterjedt; és helyi szokásjogról, amely az egyes vidékeken, vagy az azonos foglalkozást űzőkre terjedt ki. A szokásjog (consuetudo, ius consuetudinarium) definiálása koronként és jogtudósonként változott. Az egyik legelterjedtebb felfogás szerint a szokásjog: „magatartások állandó ismétlése azzal a tudattal, hogy az ismétlés kötelező” (Scholtz Kornél: A szokásjog sokértelműsége). A szokások jellemző jegye, hogy kifejezésre juttatják a nép jogi meggyőződését. A jog maga és kötelező voltának ereje magában a meggyőződésben rejlik. Ezek a szokások a fennálló erkölcsi renddel is összhangban álltak; az ősi társadalmakban erősebbek voltak, mint a törvények. A szokásjog igazi értéke az volt, hogy mindenkire nézve kötelezően jelent meg. A szokásra jellemző, hogy általános és állandó, vagyis hosszabb időn keresztül és ismételve kell gyakorolni. A szokásjog kiemelkedő szerepet játszott a múltban, és a magyar jog forrásai között is. Hazánkban a korai feudális korban írott szokásjogi gyűjtemények még nem ismeretesek. Werbőczy István Hármaskönyve az érett feudális korban született.

A legtöbb közjogi intézmény nem is volt sokáig törvényileg szabályozva, hanem az évszázados szokásjog szabályozta azok működését. A magyar alkotmány 1949-ig történeti alkotmány, más néven „íratlan” alkotmány. A történeti alkotmányt ezeréves alkotmánynak is hívják, és így meg sem érthető a szokásjog figyelembevétele nélkül. Természetesen a szokásjog íratlan volta nem jelentette azt, hogy később sem foglalták írásba azokat. Werbőczy véleménye az volt, hogy a szokásjog íratlan jellegén az sem változtat semmit, ha írásba foglalják. „Viszont, ha a szokás irásba foglaltatik is, megmarad szokásnak, mire példa a hűbérjog, mely irásba foglaltatott.” (Werbőczy István: Tripartitum. A dicsőséges magyar királyság szokásjogának Hármaskönyve.)

A szokásjogi szabályok lehetnek ún. népi eredetűek vagy a bírósági gyakorlat útján létrejött szokásjogi szabályok. Népi eredetű szokásjog alatt azt értjük, mikor a szabályok egy adott közösségen belül jönnek létre, a közösség meggyőződése által később a bíróságok alkalmazni kezdik ezeket, és akik nem követik e szabályokat, azokat szankcióval sújtják. A bírósági gyakorlat során létrejött szokásjog a felmerülő hasonló esetekben hozott azonos ítéletek által alakult ki.

A jogirodalomban létezik egy másfajta csoportosítása is a szokásjognak:

• Törvényerejű szokásjog. Werbőczy Tripartituma és az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a szokásjog útján váltak törvényerejűvé. Mind az Országgyűlés mind az államfő kifejezett hozzájárulása megvolt, a törvényalkotás alakiságainak mellőzése okából azonban nem váltak törvénnyé.
• A kormányhatóságok gyakorlatából kialakuló szokásjog. A kormányrendelettel egyenlő erejű.
• Az autonómiák gyakorlatából keletkezett szokásjog. Leginkább jogtörténeti jelentőségű.
• Bírói szokásjog. A bíróságok jogalkalmazó szervek, és munkájuk során az általános szabály és a konkrét eset közötti áthidalás során, konkretizálják és továbbfejlesztik az adott szabályt. A szabályok holt betűje ezúton lesz élő joggá.

Az íratlan jogforrások típusai

Tripartitum

II. Ulászló törvényei sokban ellentmondtak egymásnak, ezért szükségesnek látszott a szokásjogok összefoglalása, rendszerbe szervezése. Az uralkodó, vagy annak egyik tanácsosa bízta meg Werbőczy Istvánt e munkával. 1510 körül kapta meg a megbízást Werbőczy. Eredetileg Horváth Ádám ítélőmestert bízták meg ezzel a feladattal 1498-ban, ő azonban nem végezte el. A Hármaskönyvet 1514-ben terjesztette az uralkodó elé. A király a Rákos mezőn ülésező Országgyűlésnek küldte el a kéziratot, akik egy bizottságra bízták a véleménynyilvánítást. A bizottság tíz tagból állt, akik Werbőczy kollégái voltak. A kéziratot pozitív javaslatukkal megküldték a rendeknek, akik a királynak küldték tovább, hogy hagyja jóvá, lássa el pecsétjével és küldje meg a törvényhatóságoknak. Az uralkodó megparancsolta, hogy érvényes törvényként kell elismerni a Tripartitumot, de pecsétjével nem látta el, és a megyéknek, városoknak sem küldte szét. Vagyis nem emelkedett törvényerőre. Valószínűleg a királyi tanács, a nagybirtokos oligarchák akadályozták meg, hogy a Hármaskönyv törvényerőre emelkedjen. 1517-ben Bécsben magánúton kinyomtatásra került.

1848-ig a magyar magánjog Werbőczy István Tripartitum-ában testesült meg, amely 1514-ben összegyűjtötte az ország szokásjogát, de törvény nem lett belőle. A mű az ítélkezésben alkalmazott szokásjog összefoglalására vállalkozott. A kötetben szórványosan törvények is találhatók, ezek azonban csak egy töredékét teszik ki. Államjogról és büntetőjogról keveset értekezik, leginkább a magánjogot tárgyalja és a bírósági eljárást. A Hármaskönyvet többször sorolták a törvények közé, formailag azonban nem érte el a törvényi rangot. A bíróságok, mivel a jogszabálygyűjtemények hiányoztak a jogéletből, alkalmazták a Tripartitumot. A mű előbeszédre (Prologus) és három nagy részre (Pars), azaz könyvre tagolódik. A Prologus elméleti jellegű, főként jogi alapfogalmakat ismertet. Az első rész a nemesség birtok-, család- és örökösödésjogi kérdéseit rendezi. A második rész a vagyonügyi perekben szokásos eljárás szabályit írja le. A harmadik rész Szlavónia és Erdély szokásait, szabályait rögzíti. Szemlélete a kánonjoghoz és a római joghoz áll közel. A köznemesség érdekeit képviselte, a nemesi rendi érdekek képviselője volt. A Tripartitum egy olyan jogkönyv, amely a hazai feudális jogot foglalja össze. Jogtörténeti művekben a „nemesség bibliájának” is nevezi.

A Hármaskönyv háromféle szerepet tulajdonít a szokásjognak: „…tudniillik magyarázó ereje, mivel ez a törvényeknek legjobb magyarázója; a mikor tehát a törvény kétes értelmű, a helyi szokáshoz kell folyamodnunk; és ha ez kellő fölvilágosítást nyújt, nem szabad eltérni attól az értelemtől, melyet a szokás neki tulajdonított. Másodszor, törvényrontó ereje van, mivel lerontja a törvényt, midőn azzal ellenkezésben áll. Harmadszor, törvénypótló ereje van, mivel pótolja a hiányzó törvényt.” Werbőczy István: Tripartitum. 47. p.)

Első magyar fordítását, amely még kivonatos volt, 1565-ben készítette el Weres Balázs. A teljes fordítás 1571-ben Heltai Gáspár által valósult meg Kolozsvárott. A Corpus Juris Hungariciben is helyet kapott 1628-tól.

Városi jogkönyvek

A helyi szokásjog legfőbb jellemzői a városi jogkönyvek. A városok polgárságának életviszonyait rendező írott és íratlan jogot foglalják össze a városi könyvek. A hazai városi könyvekre nagy hatással voltak a külföldi könyvek közül a németországi magdeburgi városi könyv és a bécsi jogkönyv. A városi jogkönyvek királyi privilégiumokat, a városi önkormányzat által alkotott statútumokat és helyi szokásjogi szabályokat tartalmaztak. Az első városi jogok között említhetjük a székesfehérvári, a budai, a selmecbányai, a nagyszőllősi és zágrábi jogokat. A legkorábbi ilyen hazai jogkönyv a selmeci jogkönyv volt, amely IV. Béla idejéből származik, német nyelven íródott, és hozzávetőleg 40 pontban foglalta össze az immunitásra, a városi elöljáróságra, a bírói hivatalra, az adásvételre, a peres eljárásra és a bizonyítási eszközökre vonatkozó írott és íratlan szabályokat. Említésre méltó még az 1413-ban szerkesztett budai jogkönyv is, mely a legnagyobb hatást gyakorolta a magyar városi jogra. A pozsonyi jogkönyvnek két része van: az első 1376-ból való zsidó jogkönyv, a második jogkönyv kb. a budai jogkönyvvel egy időben született, a városi jogokat tartalmazza.

Tárnokjogi cikkek

A tárnoki jog latin elnevezése ius tavernicale. A tárnokjogi cikkeké Articuli iuris tavernicalis. A városi polgárok peres ügyeikben a fellebbezéseket királyhoz intézték, aki a tárnokmestert jelölte ki a bíráskodásra. Így került a városi jog a legfelsőbb szintű bírói fórumok gyakorlatába. A tárnoki jog a tárnoki székek határozatait, illetve alaki és anyagi szabályokat tartalmazott. Ezeket állította össze és foglalta rendszerbe Mátyás idejében Laki Thuz János tárnokmester, majd ezt követően minden városnak meg is küldte.

A tárnokmester (magister tavernicorum, tavernicorum regalium magister, tavernicus) feladata volt a királyi tárnokok, vagyis a gazdasági ágazatok igazgatása, egyben ő volt a révészek, vámosok és sószállítók elöljárója, a kincstár kezelője, a pénzügyi igazgatás feje; a bevételek egy részét szolgáltató szabad királyi városoknak főhatósága.

1499-ben ezt a gyűjteményt hét cikkel még kiegészítették. Amikor Budát elfoglalták a törökök, a Laki-féle cikkek elvesztek. 1602-ben az uralkodó megerősítette a Bártfán megjelent tárnokjogi cikkeket, mely a Corpus Jurisban is helyet kapott. Ezeket a cikkeket a tárnokmester előtti eljárásban 1848-ig alkalmazták.

Négyeskönyv

Quadripartitum opus iuris consuetudinarii regni Hungariae. Elsősorban a Hármaskönyv hézagai, illetve az egyes rendelkezéseivel ellentétben született újabb törvények sürgették a Tripartitum változtatásait. I. Ferdinánd bizottságot hozott létre a Hármaskönyv átdolgozása céljából. A bizottság vezetői Gregoriánczi Pál zágrábi és Újlaki Ferenc győri püspök, helytartó voltak; tagjai pedig az akkori személynök, az országbíró-helyettes és a királyi jogügyigazgató mellett Bodenarius Márton bécsi jogtanár voltak. A Négyeskönyv 1553-ban készült el. Négy részre tagoltan tartalmazta a joganyagot. Az első rész közjogi elemeket tartalmazott, a királynak, a nemességnek személyi jogait. A második rész az országos nemesi magánjog többi, jelentős részét foglalta magában. A harmadik részben a peres eljárás volt megtalálható. A negyedik részben pedig a partikuláris jogot találjuk, illetve a jobbágyok magánjoga is itt kapott helyet. Szokásjogi úton nem volt ismert, a bíróságok azonban alkalmazták az ítélkezésben. 1798-ban Zágrábban nyomtatták ki, tudományos használatra.

Planum Tabulare

Az 1825. évi kiadásának – mely magyar nyelvű fordítás volt – teljes címe: Plantum Tabulare, sive Decisiones Curiales per Ecc. Deputationem a piae memoriae Imperatrice et Regina Hungariae Diva Maria Theresia eatenus ordinatam collectae et in ordinem redactae anno 1769.
Mária Terézia 1723-ban a Királyi Kúria tagjaiból álló bizottságot bízta meg azzal, hogy a Kúria elvi jelentőségű döntéseit összegyűjtse. Ez a munka 1769-ben készült el, majd először 1800-ban nyomtatásban, „Planum Tabulare, sive decisiones Curiales” címmel napvilágot látott. A Planum Tabulare alkalmazása kötelező volt a bíróságok számára. A gyűjtemény általános és különös részből áll, főként magánjogi és perjogi szabályokat foglal magában. Megtalálhatók benne az eljárásra vonatkozó döntvények, a királyi tábla döntvényei, a megyei törvényszékek gyakorlata, a városi törvénykezésre és az úriszék előtti eljárásra vonatkozó döntvények.

Ideiglenes Törvénykezési Szabályok

1861 óta az Országbírói Értekezlet által megállapított „Ideiglenes Törvénykezési Szabályok” is a szokásjog alapján nyertek kötelező erőt jogunkban. 1861-ben gróf Apponyi György országbíró elnökletével, a Hétszemélyes Tábla bíráinak és neves jogtudósoknak a részvételével megalakult az Országbírói Értekezlet. Az volt a feladatuk, hogy megvizsgálják, mennyiben alkalmazhatók az 1848 előtti magyar perjogi, magánjogi, büntetőjogi szabályok, illetve milyen kiegészítő intézkedésekre van szükség azokkal kapcsolatosan. Ezen az Értekezleten alkották meg az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, amelyek azonban nem emelkedtek törvényerőre, mert az Országbírói Értekezlet nem bírt törvényalkotó funkcióval, illetve a király nem volt megkoronázva. A Kúria azonban alkalmazta eljárásaiban, és így a bírói gyakorlatnak köszönhetően vált fontos szokásjogi joganyaggá. 1896-ba bekerült a Corpus Juris Hungarici millenniumi kiadásába.

Döntvény

A döntvények célja a jogegység megóvása a jogszolgáltatás terén. Az egységes bírói szokásjog kialakulását biztosítják a felsőbíróságok döntvényei. Rendszerint a bírói döntés az, amely a közszokás alkotta szabályt hallgatólagosan jogivá emeli. A magyar jogi irodalom általános felfogása azonban nem tulajdonít önálló jogforrási minőséget a döntvényeknek, csupán a bírói szokásjog kialakulását szolgáló tényezőnek tekinti. A döntvényeket ún. döntvénykönyvbe jegyezték fel. Az 1881. november 11-i igazságügyi miniszteri rendelete értelmében a magyar Királyi Kúria a felmerült elvi jelentőségű vitás kérdéseket teljes polgári, illetve és büntető tanácsülésben tárgyalja. A teljes ülésen meghozott döntvények a királyi táblákra nézve kötelezőek voltak. A már megalkotott jognak a nem hiteles magyarázatát jelentik. Az 1881. évi LIX. törvénycikkben (perrendtartási novella), az 1890. évi XXV. törvénycikkben, az 1891. évi XVII. törvénycikkben (bírósági szervezeti törvények) és az 1896. évi XXVI. törvénycikkben (közigazgatási bíróságról szóló törvény) a kúriai és a közigazgatási bírósági döntvényekről és a királyi tábla elvi jelentőségű határozatokról szóló rendelkezések a jogegység biztosítását célozták. A Kúria jogegységi vagy teljes ülési határozatait valamennyi bíróságnak (1912. évi LIV. tc.), a közigazgatási bíróság által alkotott döntvényeket pedig az illető (általános közigazgatási vagy pénzügyi) osztály tanácsainak mindig szem előtt kellett tartaniuk, míg azokat a Kúria újabb döntvénye, illetve a közigazgatási bíróság újabb osztályülési megállapodása meg nem változtatta.