Mary S. Barton: Counterterrorism between the Wars: an International History, 1919-1937. Oxford, Oxford University Press, 2020. XII, 210 p.

Dr. Mary S. Barton Washingtonban élő amerikai történész. 2016-ban szerzett PhD fokozatot a Virginiai Egyetemen, majd 2017 augusztusában posztdoktori ösztöndíjat nyert amerikai külpolitika és nemzetközi biztonság témakörben a Dartmouth College Dickey Center for International Understanding intézetében. Jelenleg elemzőként dolgozik az Egyesült Államok védelmi minisztériumnál, korábban pedig történészként foglalkoztatta az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának Történeti Hivatala. Kutatásai során jellemzően a modern terrorizmusellenes stratégiák és gyakorlatok fejlődését vizsgálja a tizenkilencedik század végére és a huszadik század elejére fókuszálva. Szerzőnk jelen monográfiájában az I. és a II. világháború közötti évek terror ellenes küzdelmeire kiterjedő kutatásait foglalja össze. Barton kötetének keretét két esemény adja. Az első a George Clemenceau francia miniszterelnök ellen elkövetett 1919. február 19-ei, párizsi merényletkísérlet, melyet egy fiatal francia anarchista, Émile Cottin követett el. A kötet keretének záróeseménye az I. Sándor jugoszláv király ellen elkövetett, horvát usztasák és macedón terroristák által végrehajtott merénylet 1934. október 9-én Marseille-ben, melynek Sándor jugoszláv király mellett Louis Barthou francia külügyminiszter is áldozatul esett. A terrorizmus elleni harc történetének ezen időszakát felgöngyölítő munkájában Barton nagy hangsúlyt fektet az Indiában és az egész gyarmatbirodalomban megerősödő nacionalista mozgalmak elleni brit fellépés, valamint a nagyhatalmak által a Kommunista Internacionálé tevékenységének megfékezésére tett erőfeszítések vizsgálatára. Górcső alá veszi napjaink hírszerzési eszközkészletének és infrastruktúrájának kialakulását, beleértve az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok között létrejött együttműködés fejlődését, amely napjainkban az Öt Szem hírszerzési szövetség keretében csúcsosodott ki Kanada, Ausztrália és Új-Zéland részvételével. Mary S. Barton, egy évszázaddal az 1919-es párizsi békekonferencia után, a két világháború közötti időszak egy elfeledett oldalának feltérképezésére tett kísérletet, magának a békekonferenciának és a Népszövetségnek a szerepét is elemezve.

Paul W. Werth: 1837: Russia's Quiet Revolution. Oxford, Oxford University Press, 2021. [XVIII], 212 p.

Paul W. Werth, miután 1996-ban doktorált a Michigani Egyetemen, a Las Vegas-i University of Nevada történelem tanszékének professzoraként helyezkedett el, ahol ma is oktat. Wreth kutatásai középpontjában a vallásszabadság problémája, valamint a vallási intézmények szerepe áll a cári Oroszországra fókuszálva. Werth legfrissebb munkája, az 1837: Russia's Quiet Revolution, az Oxford University Press kiadásában jelent meg 2021-ben. A történelem iránt érdeklődők fejében az 1860-as éveket megelőző Oroszország gyakran csak, mint „Európa csendőre” sejlik fel, mely a konzervatív állameszme nevében vigyázta a rendet az ország határain túl, miközben saját területein megszilárdította autokratikus berendezkedését. Werth monográfiája egy egészen más narratívát kínál az arra fogékonyaknak az I. Miklós cár – aki a magyar forradalom vérbefojtójaként maradt fenn a magyar köztudatban – által fémjelzett korszakra fókuszálva. Szerzőnk a források széles spektrumára támaszkodva mutatja be a kor Oroszországának fontosabb eseményeit, egy elsőre talán nem különösebben érdekesnek tűnő év, 1837 köré csoportosítva azokat, hisz elmélete szerint Oroszország nem kis mértékben ennek az évnek köszönhetően vált azzá, ami. Szerzőnk ezeket a kultúra, a vallás, az eszmék, vagy akár a politika és az ipar területén zajló eseményeket igyekszik feltárni, valamint összekapcsolni azokat látszólag egymástól távol álló történelmi szereplőkkel. Werth igyekszik feltérképezni az 1830-as évek Oroszországában kimutatható fejlődés dinamizmusát, mely korszakban álláspontja szerint az 1837-es év kulcsszerepet játszott az ország modern korba lépése szempontjából. Felsorolásából kitűnik, hogy Oroszország egyik legnagyobb költőjének, Alekszandr Puskinnak januárban bekövetkezett romantikus halálától a Téli Palotában decemberben bekövetkezett hatalmas tűzvészig Oroszország egy sor elképesztő eseményen ment keresztül 1837-ben. Megjelent a vasút és a tartományi sajtó, debütált az orosz opera, az ortodoxia pedig nyugat felé terjeszkedett. Az ország integrációja felgyorsult, mely később az orosz nemzet valódi megszületéséhez vezetett. Mindezek a folyamatok – ahogy szerzőnk könyve címében is utal rá – egy valóban csendes forradalom eredményeként mehettek végbe, amely után Oroszország már soha többé nem lehetett ugyanaz, mint ami addig volt.

Dominique Kirchner Reill: The Fiume Crisis: Life in the Wake of the Habsburg Empire. Cambridge, The Belknap Press of Harvard University Press, 2020. XVI, 289 p.

Dominique Kirchner Reill a Miami Egyetem modernkori európai történelem tanszékének docense, a többszörös díjnyertes Nationalists Who Feared the Nation: Adriatic Multi-Nationalism in Habsburg Dalmatia, Trieste, and Venice című könyv szerzője, jelen kötet pedig a szerző legújabb munkája. A történész fő kutatási területe a modernkori, 19-20. századi Európa történelme, különös tekintettel Olaszországra és a Balkánra. Reill 2007-ben szerzett PhD fokozatot a Columbia Egyetemen, Zágrábban horvát, Belgrádban pedig szerb nyelvet és irodalmat tanult. Dominique Kirchner Reill jelen monográfiájában igyekszik újraírni mindazt, amit a fasizmus születéséről, a nacionalizmus terjedéséről és az Osztrák-Magyar Monarchia bukásáról tudunk, az I. világháborút követő hároméves időszakra koncentrálva. Ebben a rövid időszakban történt ugyanis, hogy Fiume, ez az adriai város, mely ma Rijeka néven ismert Horvátországban, nemzetközi válságot idézett elő. 1919-ben ezt a multikulturális kikötővárost, az összeomló Monarchia egykori gyöngyszemét, foglalták el a Gabriele D’Annunzio költő-katona által vezetett félkatonai szervezet tagjai. Az akció célja a terület Olaszországhoz csatolása volt, mellyel D’Annunzio Mussolini, az olasz szocialistából fasisztává váló későbbi diktátor csodálatát is kivívta. A bevonulást sok olasz nemzetiségű helyi lakos örömmel fogadta, Reill monográfiájában azonban igyekszik bizonyítani azon elméletét, miszerint mindebben a gyakorlati okok sokkal komolyabb szerepet játszottak, mint a sokat hangoztatott nacionalista eszmék fellángolása. Véleménye szerint D’Annunzio ideológiája és protofasiszta karizmája ellenére Fiume város lakosai egyszerűen csak a Nagy Háború előtti jólétet akarták visszacsempészni a mindennapjaikba, amit sokan közülük a Habsburg fennhatóság alatt élvezett autonómiával társítottak. Dominique Kirchner Reill kötete kiváló példát szolgáltat arra, hogy a modernkori történeti kutatásokkal foglalkozó történészek miként tudják új rétegeket felkutatva, friss nézőpontból, eddig figyelmen kívül hagyott perspektívában ábrázolva hozzásegíteni az érdeklődőket a 20. századi Európa, jelen esetben Fiume sokak által már elmesélt történetének még alaposabb megismeréséhez. A kötetről szóló érdekes beszélgetést megtekinthetik a szerzővel az alábbi linken.

Nivi Manchanda: Imagining Afghanistan: the History and Politics of Imperial Knowledge. Cambridge, Cambridge University Press, 2020. XI, 251 p.

A kötet szerzője Nivi Manchanda, a Queen Mary, University of London, School of Politics and International Relations karának egyetemi adjunktusa. Kutatásainak fókuszában a világpolitika tanulmányozásának poszt- és dekoloniális elméleti megközelítése áll. Jelen könyvajánlónk tárgya Manchanda első nagyobb lélegzetvételű munkája, lényegében a doktori disszertációjának átdolgozott változata, mely a Cambridge University Press szárnyai alatt látott napvilágot 2020-ban. A könyv Afganisztán történetének angolszász birodalmak által meghatározott két fő időszakára összpontosít. Az első, rövidebb rész a tizenkilencedik századi brit gyarmati betörésekre, míg a második – a kötet nagyobbik részét alkotó egység – a huszonegyedik századi amerikaiak által vezetett koalíciós NATO beavatkozásra, illetve az azt követő időszakra fókuszál. A történelemkönyvek és más műfajok lapjain különböző korszakokban különböző szerepben ábrázolták Afganisztánt, hol potenciális szövetségesként, hol veszélyes ellenségként mutatva azt be a világnak, miközben megpróbálták a nyugati világ számára értelmezni és olvashatóvá tenni azt. Ezek között az akár egymással versengő víziók között próbál rendet vágni Nivi Manchanda jelen kötetében, bemutatva kutatása eredményeit. A szerző áttanulmányozta a rendelkezésére álló brit gyarmati archívumokat (British Library indiai gyűjteményét és a Delhi Nemzeti Könyvtár állományát), a kapcsolódó tudományos kutatásokat, politikai dokumentumokat, valamint a média- és filmábrázolásokat, hogy a tőle telhető legnagyobb alapossággal tárja elénk Afganisztán gyarmati vízióit. A kötetet forgatva egyértelművé válik, hogy ezek az ábrázolások semmiképpen sem tekinthetők monolitikusak, sőt, gyakran egymással versengő és ellentmondó narratívák. Az állam, a törzsek valamint a nemek reprezentációira összpontosítva Manchanda új alapokra igyekszik helyezni Afganisztán tanulmányozását a széles körben elterjedt korábbi narratívák kritikáját sem nélkülözve, lefejtve az Afganisztán jelenségről az évtizedek alatt rárakódott rétegeket. A szerzővel készült beszélgetést a kötettel kapcsolatban megtekinthetik az alábbi linken.

Chiara Formichi: Islam and Asia: a History. New York, Cambridge University Press, 2020. XXVI, 322, [1] p. (New approaches to Asian history)

Chiara Formichi a Cornell Egyetem ázsiai tanulmányok tanszékének docense. Egyeteme, mely az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb kutatóegyeteme, a New York állambeli Ithaca városában található. Formichi kutatásai célkeresztjében az iszlám és a politika metszéspontja áll, nagy hangsúlyt fektetve a késő-gyarmati és a posztkoloniális Délkelet-Ázsiára, különös tekintettel Indonéziára. Munkássága az iszlámra mint megélt vallásra és mint politikai ideológiára egyaránt fókuszál. Érdeklődési köre a történelem kutatása mellett kiterjed az iszlám tanulmányozására is. Módszertanilag a levéltári kutatások mellett nagyban merít az etnográfia tárgyköréből is. Jelenlegi kutatásainak fókuszában egyrészt a délkelet-ázsiai (Burma/Mianmar, Hongkong, Malaya és Szingapúr) kisebbségek történelmi genezisének és mai helyzetének összehasonlító vizsgálata, másrészt az ázsiai tanulmányok és az iszlám tanulmányok közötti diszciplináris összefüggés áll. Formichi jelen monográfiájában azt vizsgálja, hogy az iszlám és Ázsia hogyan alakították egymás történelmét, társadalmát és kultúráját az iszlám létrejöttétől, azaz a hetedik századtól kezdve egészen napjaink történéseiig. Formichi kézikönyvében amellett érvel, hogy Ázsia központi szerepet töltött és tölt be napjainkban is a globális iszlám mint vallási, társadalmi és politikai valóság fejlődésében, megkérdőjelezve ezzel a Közel-Kelet kizárólagos dominanciáját. Kutatásai alapján igyekszik bemutatni kötete lapjain azt a folyamatot is, hogy hogyan vált az iszlám Ázsia szerves részévé, és hogyan befolyásolta a lokális hatalomfelfogást, a tudományokat, a művészeteket, nem utolsósorban pedig a bürokráciát. Az Islam and Asia egy innovatív, jól megtervezett kézikönyv, illusztrációkkal, térképekkel tarkítva, mely nemcsak a szakemberek számára jelenthet fontos tájékozódási pontot. A szerzővel folytatott beszélgetést megtekinthetik az alábbi linken.

Alan Mikhail: God's Shadow: Sultan Selim, His Ottoman Empire, and the Making of the Modern World. New York, Liveright Publishing Corporation, a division of W. W. Norton & Company, Inc. 2020. [XIV], 479 p.

Alan Mikhail, a Yale egyetem professzora, kinek kutatásai fókuszában sok más mellett a Közel-Kelet, a kora modern kori muszlim világ és konkrétan az Oszmán Birodalom áll, számos publikációban foglalkozott már eddig is a témával. Jelen munkája, a God’s Shadow I. Szelim szultán (1512–1520) drámai életrajzán keresztül igyekszik bemutatni az oszmánok világhódításának történetét. Az ágyastól született Szelim, aki II. Bajazid (1447–1512) szultán tíz fia közül negyedikként látta meg a napvilágot, a hagyomány alapján soha nem formálhatott volna jogot a trónra. Személyes karizmájával és katonai vitézségével azonban – tehetséges édesanyja Gülbahar hathatós támogatása mellett – végül 1512-ben mégis sikerült megszereznie a hatalmat. Kíméletlen ambícióitól hajtva, melynek mellékesen hét nagyvezír is áldozatául esett, uralkodása néhány éve alatt majdnem megháromszorozta birodalma területét, miközben kialakított egy olyan hatalmi struktúrát, mely évszázadokig szolgálta az Oszmán birodalom egységét. A nyugati világ történelemtudományának egy eléggé elhanyagolt szegmensét teszi ki az Oszmán Birodalom történetének kutatása annak ellenére, hogy az oszmánok hatalmuk csúcsán, a 16. században katonai dominanciájuknak köszönhetően több ember felett uralkodtak, mint bármely más kortárs nagyhatalom. Az Oszmán Birodalom történetét az évszázadok során gyakran félreértelmezték, vagy egyszerűen csak nem tartották elég fontosnak ahhoz, hogy érdemben foglalkozzanak vele. Az Orhan Pamuk török származású Nobel-díjas író által is méltatott Mikhail professzor korábban nem vizsgált, számos különböző nyelven íródott forrás elemzésére támaszkodva írta meg legújabb művét, melyet eredeti térképekkel és lenyűgöző illusztrációkkal kiegészítve jelentetett meg a W. W. Norton alkiadója, a Liveright 2020 közepén, számos díjat besöpörve a kötettel.

Ízelítőnek figyelmükbe ajánlunk egy online beszélgetést a szerzővel legújabb munkájáról.