Heinrich Ditz agrárgazdasági szakember címben szereplő művének német eredetije, amely a könyvtár Ghyczy-gyűjteményét gazdagítja, átfogóan értekezik a 19. századi Magyarország mezőgazdaságának állapotáról, és ad iránymutatást annak lehetséges fejlesztési irányairól. Az alábbiakban e kötetet mutatjuk be olvasóinknak.

A 19. század második harmadától fokozatosan erősödött a magyarországi élelmiszer, elsősorban a kalászosok exportja Nyugat- és Észak-Európa irányába, komoly konkurenciát támasztva a délnémet gabonakivitelnek. Ennek kapcsán 1866-ban a bajor földművelésügyi miniszter szakértőt küldött hazánkba az agrárium tanulmányozására. A küldetés szűkebb célja az volt, hogy feltárja a magyar mezőgazdaság versenyképességét. Heinrich Ditz 1867-ben, Lipcsében jelentette meg magyarországi vizsgálódásairól szóló „A magyar mezőgazdaság – Népgazdasági tudósítás a kir. bajor Közmunka és Kereskedelmi Államminisztérium részére” című beszámolóját.

A magyar mezőgazdaság olyan mély benyomást tett a szerzőre, hogy túllépve eredeti szándékán, annak egészéről kísérelt meg áttekintést adni. A széles látókörű Ditz az országot bejárva, személyes élményeire támaszkodva, valamint az akkor elérhető forrásokat kutatva alaposan megismerkedett hazánk természeti viszonyaival, a gazdálkodási gyakorlattal, infrastruktúránkkal, nemzetgazdaságunk egészével. A vizsgálódás során mindvégig összehasonlítja a magyar és a nyugat-európai viszonyokat, egyben átfogó kritikáját nyújtja a látottaknak. A német szerző azonban nem csupán az aktuális helyzetet vizsgálta, hanem a történeti előzményeket, a múltunkat is, egyúttal rámutatva a teendőkre, melyek elősegíthetik Magyarország gazdasági felzárkózását és növelhetik versenyképességét a nemzetközi színtéren.

Az Alföldön folytatott gazdálkodás kapcsán így fogalmaz: „Még ma is alig látni mást, mint egyik gabonaföldet a másik után. Közben alig valami változatosság: kevés ipari növény és kevés takarmány. És a gabonanövények között is csak egyik vagy másik faj van túlsúlyban. A búza uralja a legnagyobb területet. […] Csalódik az, aki a nagy termékenységen nagy átlagtermést ért. A nagy termékenység abban áll, hogy kicsi munkával érnek el átlagos eredményt. A gazdaság extenzív természete hozza magával, hogy a termés nem magas. A termékenység Magyarországon nem abszolúte, hanem relatíve nagy.” Meglátása szerint az Alföld sem szántóföldi művelésre, sem állattenyésztésre nem alkalmas a csapadékszegénység miatt. Az 1846-ban nagy erővel megkezdett ármentesítések kapcsán megjegyzi, hogy a magyarok „csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, hanem rontották. Ezt csak későn látták be. […] Magyarországon nagy nedvességtartalomnak kell a talajban lennie ahhoz, hogy kiegyenlítse a légköri csapadék hiányát. Az árvizek elhárítására végzett szabályozási munkák, a folyók kanyarainak átvágása, a folyás lerövidítése, az ár ellen épített töltések és lecsapolások kedvezőtlen következményekkel jártak... A folyó többé nem öntötte el a talajokat, illetve a növények gyökereit a talajvíz már nem közelítette meg. Ismerték a víz átkát, de áldását csak a víz hiányából ismerték meg.” Az 1863. évi nagy aszályból kiderülhetett, hogy a mezőgazdaságból élő szegényebb rétegek szinte teljesen védtelenek a katasztrófákkal szemben. A szerző így írt az említett aszályos évről: „Egy ilyen év megsemmisíti mindazon előrehaladást, melyet nagy fáradsággal értek el évtizedek alatt. A gazdát visszarántja ismét abba a vigasztalan helyzetbe, amelyből évekkel azelőtt oly bátran megkísérelt kijutni.”

A kiegyezés előtti magyar mezőgazdaság, a gyors piacosodás ellenére is – a gazdálkodók számát tekintve – alapvetően még mindig paraszti gazdaság volt. A parasztságnak a modern mezőgazdasághoz való alkalmazkodása a tulajdonszerzés dacára is nagyrészt elmaradt, és a kisüzemekben csak lassan jelenhettek meg a gazdálkodás modern elemei. Hatalmas szegénytömeg élt a hazai agráriumban: a semmi földet nem kapott házatlan zsellérek, a házhellyel és kevés földdel rendelkező volt zsellérség, a majorsági zsellérek, cselédek stb. ugyan jogi szabadságot kaptak, de megélhetési lehetőségük alig volt.

A vízrendezések kárát éles szemmel felismerő bajor mezőgazdász a korabeli birtokviszonyokról is találóan fogalmaz könyvében: „Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok, vagy hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik. […] Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik a közép-vezető. Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös támogatása.”

Ha ránézünk az 1867 körüli magyarországi mezőgazdaságra, akkor a természet- és gazdaságföldrajzi adottságokból, illetve az addigi fejlődésből következően igen színes képet láthatunk. Volt ennek az agrárrendszernek egy piac felé forduló, a hazai és külföldi értékesítési lehetőségeket megragadó része, döntően a dunántúli és dél-alföldi területeken, főleg közép és nagyüzemi rendszerben működve. Ez azonban a gazdaság kisebb hányadát jellemezte. A városok agrárlehetőségei is igen változatosak voltak: az alföldi, néha a százezer holdnál is nagyobb városkörnyéki területeken létrejött pusztai bérleti gazdaságok, avagy a kisebb határral bíró dunántúli városok szőlő- és bortermelése nagyon különbözött egymástól. Az alacsony egy főre jutó paraszti birtokméret miatt a családok nagy többsége alig tudott megélni földjéből, ezért a családi munkaerő egy részét más ágazatok (ipar, folyószabályozás, vasútépítés, földesúri üzemek) felé kellett terelni. Néhány helyen a kisüzemek speciális szakosodásának jeleit (zöldség- és gyümölcstermelés stb.) is lehet már érzékelni. Nyilvánvaló, hogy egy ennyire sokoldalúan tagolt mezőgazdaságot a világgazdasági változások régiónként, térségenként különböző erővel érintettek meg, s e hatások eltérő gazdasági és társadalmi következményekkel is jártak.

Az alföldi tanyás gazdálkodás különleges színfoltja volt a hazai agráriumnak. „A falu és a mező viszonyában a tanya legtöbbször nem szerencsétlenség a Magyar Alföldön, hanem az egyetlen formája a távol eső földek megművelésének. Nem a tanyás gazdálkodást kell okolni, hanem a szerencsétlen körülményeket, melyek azt szükségessé teszik. [...] Gazdaságilag a tanyarendszer vitathatatlanul a legelőnyösebb.” A német szakértő jól látta a települési viszonyokat, az ipar hiányát, a kereskedelem elmaradottságát is: "Hiányzik a tőke, a tőkeképzés ösztönzése pedig gyenge" – szögezi le.

A 14 fejezetből álló mű pontos képet ad a korabeli magyarországi tőke- és hitelviszonyokról, az adókról, az állattenyésztésről, takarmánytermelésről, illetve részletesen kitér a földbirtok kérdésére is. A teljesen elfogulatlan, előítéletektől mentes szakértő nem titkolt célja, hogy az elemzés talán elősegítheti, hogy ez az ország megszűnjön a külföld szemében "terra incognita" lenni, illetve jobban megismerjék mezőgazdaságát, népgazdaságát. Könyvét azzal fejezi be, hogy: „Magyarország szegényebb, mint lennie kellene”. A gazdálkodásra utalva pedig azt írja: „Nem a politikus Széchenyi jósolta meg az ország jövőjét, hanem a nemzetgazda, aki a gazdasági jövőből következtet a politikaira és a nemzetire […] Hiszünk benne, meg vagyunk róla győződve, hogy az országnak és a népnek nagy jövője: még nem volt, hanem csak lesz.”

Jól jelzi a mű korabeli jelentőségét, hogy közvetlenül annak lipcsei megjelenésekor a neves statisztikus, akadémikus, Keleti Károly írt róla ismertetést (Keleti Károly: A magyar mezőgazdaság. Pest: Magyar Tudományos Akadémia, 1867 – Eggenberg. Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 1. köt. 2. sz.), maga a kötet pedig két évvel később, 1869-ben magyar nyelven is megjelent. A magyar kiadást a Képviselőházi Könyvtár 1900-ban vásárolta meg, ahogyan arról a címlapon szereplő pecsét is tanúskodik:

Források:
Dr. Heinrich Ditz: A magyar mezőgazdaság. ford.: Halász Gábor. Pest, Aigner Lajos, 1869.
Dr. Heinrich Ditz: Die ungarische Landwirthschaft. – Volkswirtschaftlicher Bericht an das königl. bayerische Staatsministerium des Handels und der öffentlichen Arbeiten. Leipzig, Verlag von Otto Wigand, 1867.

Felhasznált irodalom:
Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000. Budapest; Pécs: Dialóg Campus, 2002.
Kaposi Zoltán: A kiegyezés szerepe a magyarországi mezőgazdaság fejlődésében. In. : Agrártörténeti Szemle. 1-4 sz. (2017) p 67-88.
Katus László: A modern Magyarország születése: Magyarország története 1711-1914. Pécs: Kronosz, 2021.