A közelmúlt szélsőséges időjárása a Budapest története iránt érdeklődőknek és az újságíróknak egyaránt eszébe juttatott egy több évszázados múltra visszatekintő gondolatot a pesti várostervezéshez kapcsolódóan, amely ma már némiképp megmosolyogtató, de a maga idejében igen jelentős politikai, gazdasági és mérnöki erőforrásokat volt képes mozgósítani.

Persze amikor a hét elején az özönvízszerű eső folyóvá alakította az Oktogon környékét, sokan legfeljebb ironikusnak semmint viccesnek találhatták, hogy a kiegyezés után valóban megfogható közelségbe került a nagykörúti Duna-csatorna megépítésének lehetősége a kiváló várostervező mérnök, Reitter Ferenc vezetésével, aki Széchenyi és Kossuth elképzeléseit továbbgondolva részletesen kidolgozta a Pest belvárosán áthaladó vízi útvonal megépítésének tervét. Ám – mai szemmel – a valóságtól mégoly elrugaszkodottnak ható ötlet korántsem volt előzmény nélküli, és a korabeli körülmények ismeretében az ésszerűséget sem nélkülözte teljesen.

A holocén időszakban a Duna mellékágának helyet adó mai Nagykörút területe a későbbi századokban mesterségesen fenntartott árokká silányult, mely nyáron kiszáradt, nagy esőzések során gyakran elárasztotta a környező házakat, valamint szemétlerakóként is funkcionált, igen sok veszélyt hordozva így a lakosság számára, miközben hasznot nemigen hozott. 1829-ben merült fel először komolyan egy városon áthaladó, áruszállításra alkalmas Duna-csatorna terve a területen, amikor a szárazföldi szállítás még lassú volt, költséges és kis hatósugarú, a vasúti közlekedés pedig még csak gyerekcipőben járt, ezért indokoltnak tűnhetett egy Velencéhez vagy Amszterdamhoz hasonló városi közlekedésre használható vízi útvonal kiépítése Pesten. Széchenyi István ezért állt a Duna-csatorna terve mellé, melyet kör- vagy övcsatornának neveztek, és három lehetséges mederben haladhatott volna. A belvárostól legtávolabbi a mai Róbert Károly körút – Hungária körút – Könyves Kálmán körút, eggyel beljebb a Városliget – Fiumei út – Orczy út, vagy a legbelső (és egyben legolcsóbb) a nagykörúti nyomvonal lett volna. Bár a forradalom mindhárom lehetőséget évtizedekre a fiókba száműzte, 1865-ben Reitter Ferenc a nagykörúti terveket leporolta, és a saját elképzelései szerint újragondolta. A 17,5 millió forint összköltségvetésű, a soroksári Duna-ággal együtt 64,5 km hosszúra tervezett útvonal Pesten a Margit-hídtól a Boráros térig vezette volna át a Duna vizét, majd Soroksárnál a – szintén meghiúsult – Duna-Tisza csatornába csatlakozott volna be. A terv olyannyira elnyerte a városi és állami vezetés tetszését, hogy 1868-ban már a mérések is megkezdődhettek a területen. Ezt követően azonban a kivitelezésre felkért belga céggel folytatott tárgyalások megakadtak, a projektre szánt források elapadtak, a telekárak pedig annyira megdrágultak a környéken, hogy ellehetetlenültek a tervezett kisajátítások. Ennek nyomán maga Reitter is lelkesedését vesztette, a tervek pedig ismét csak tervek maradtak.

1875-ben egy jóval szerényebb elképzelés látott napvilágot, amely a Rákos-patak hajózhatóságát célozta, néhány évvel később Táncsics Mihály melegítette fel sikertelenül egy külső és belső pesti csatorna építésének tervét, valamint 1913-ban még egyszer felmerült a kérdés, amely ezúttal a soroksári Duna-ág hajózhatóvá tételével foglalkozott.

Arról, hogy mennyire kitartóan élt a Duna-csatorna létrehozásának eszméje a magyar mérnöki és politikai gondolkodásban sokat elárul, hogy az elképzelés ellen csupán egyetlen korabeli szakember, Poroszkay Ignác állt ki, mondván, hogy ahol a főfolyó ennyire közel esik a városhoz, értelmetlen onnan csatornákat kivezetni, az árvízveszélyt ugyanakkor jelentősen fokozza egy ilyen beruházás.

A Reitter-féle csatorna „helyén” létrejött mai Nagykörutat végül 1896-ban adták át a forgalomnak, házai pedig 1906-ig felépültek. A Duna-csatorna iránti vágy azonban még a Horthy-korszakban is tartotta magát, annak ellenére, hogy a közlekedés fejlődésével és a vasút, majd a gépkocsi térhódításával teljesen megszűnt a városi csatorna létjogosultsága.

Felhasznált irodalom:
Dr. Farkas László: A pesti körcsatorna története. in: Földrajzi Közlemények, 1944/1. pp. 66-74.