Frank Ignácz 1788. március 23-án született Nagykárolyban (Szatmár vármegye) egy szerény körülmények között élő polgári családban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a kegyesrendi (piarista) gimnáziumban végezte. 1803. szeptember 29-én maga is belépett a rendbe. Ezt követően két éven át a Nyitra vármegyei Privigyén (ma: Szlovákia, szlovák neve: Prievidza, német neve: Priwitz) a XVII. század második felében alapított híres kegyesrendi kollégiumban a klasszika-filológia tanára volt. Később, 1806 és 1808 között a selmecbányai egyházi, kegyesrendi iskolákban tanított. A bölcseleti tudományokat Vácon két éven át, 1809-ben és 1810-ben hallgatta. 1810. augusztus 26-án a szépművészetek és bölcselet doktorává avatták. 1811-ben Pesten nemzeti, magyar nyelven oktató iskolákban tanított. 1811-ben kilépett a piarista rendből.

​​​
1811 és 1815 között Frank Ignácz a Pesti Királyi Tudományegyetemen jog- és államtudományi tanulmányokat folytatott. Jogi doktorrá 1815. május 19-én avatták. Nem sokkal később, a korban szokásos ún. törvénygyakorlat (bírósági és közigazgatási praxis) után ügyvédi oklevelet szerzett.

Tanári pályáját 1819-ben a kassai királyi jogakadémián kezdte, ahol a magyar magán- és fenyítőjog rendes tanárává nevezték ki.

1827 júniusában a Pesti Királyi Tudományegyetemre Kelemen Imrének (1745-1819) 1817-ben történt nyugdíjazása és két évvel később bekövetkezett halála után hosszabb ideig betöltetlen maradt magánjogi katedrájára kapott meghívást, ahol húsz évig oktatott. A tekintélyes tanszék elnyerése Frank Ignácz komoly szakmai elismerését jelentette. Feladata a hazai élő (tételes) rendi magán- és perjog oktatása és művelése volt. Frank Ignácz 1830-ban a Pesti Királyi Tudományegyetem jog- és államtudományi (törvénytudományi) kar seniorja és ezáltal az egyetemi tanács (senatus) állandó tagja lett. 1832. augusztus 14-én a pesti tudományegyetem rektorává választották.

1846. május 2-án érdemei elismeréséül királyi tanácsossá nevezték ki, 1847-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.

A Pesti Királyi Tudományegyetem rektori megbízatása időlegesen 1848-49-ben is megmaradt, sőt 1849 júniusában Horváth Mihály vallás- és közoktatási miniszter az egyetem helyzetének rendezéséig annak igazgatóságával bízta meg. Ezt a tisztét mindaddig viselte, ameddig az osztrák császári seregek másodszori bevonulása után, július utolsó napjaiban Bécsbe nem rendelték, hogy a Magyarországot érintő jogi kérdésekkel foglalkozó bizottság munkájában részt vegyen. Ezek egyikében az ősiség (aviticitas) történeti fejlődését, természetét és az arra vonatkozó intézkedések körüli nézeteit terjedelmesen fejtegette. Művének befejezése után nem sokkal azonban elméje elborult, és Bécsben 1850. március 4-én önmaga vetett véget életének.

​​​​Tudományos munkásságának kezdetét a Specimen elaborandarum institutionum juris civilis hungarici című, 1820-ban Kassán megjelent műve jelzi. Már ebben a művében hitet tett a történeti kutatások és a históriai szemlélet szükségessége mellett, de azt is határozottan kimondja, hogy „amit e téren eddig végeztek, értéktelen”. Kezdettől fogva önálló utat keresett, az addig követett tudományos és oktatási rendszert nem tartotta megfelelőnek. Az első fejezetben taglalja a magyar jog forrásait, a hazai jogszemléletünk eredetét. Utal a római jogból, az egyházi jogból, továbbá a német és francia területekről átvett intézményekre. A mű második részében a magyar magánjog alapintézményeit, főleg az adományrendszer társadalomtörténeti hátterét ismerteti.

Pesten, latin nyelven 1829-ben jelent meg kétkötetes magánjogi munkája Principia juris civilis Hungarici címmel. Ez életének fő műve, amelyben a korabeli magyar magánjog alapvető szabályait foglalta össze.

„Teljes szellemi harmóniát, határtalan alkotási vágyat hozott Frank számára viszont az egyetemi tanári kinevezés, s amit a hivatalos tudományosság elvárhat tőle, azt az életművet önmagában is kifejező 1829-es alkotásban két év alatt napvilágra hozza. Világos rendszert, módszeres és minden eddigit felülmúló forráskritikai alapot teremt a magyar magánjog megismerésének, sehol nem hagyva helyt a régi tekintélyek által alkotott balítéleteknek. A korabeli jogirodalmunk klasszikus alkotásának tekinthetjük, „amely, ha a régi magánjogról tájékozódni akarunk, úgyszólván feleslegessé teszi mindannak ismeretét és áttanulmányozását, amit előtte írtak”. Ha egy kis túlzás van is ebben az Eckharttól származó megállapításban, elmondhatjuk, hogy a részletkutatásokat kivéve a hazai jogtörténészek kézikönyvirodalma bőven élt is ezzel a lehetőséggel a polgári kor végéig.”[1]

A könyv első fejezete a korabeli civiljogunk forrásait – a törvényeket, a szokásjogot, majd a statútumokat és a privilégiumokat – ismerteti, ezt követően a iustinianusi modell szerint tárgyalja a korabeli magyar magánjog legfontosabb intézményeit.

Frank Ignácz ezt a művét 1844-1845-ben – a frissen feltárt jogforrásokkal kiegészítve – Budán, magyar nyelven is kiadta A' közigazság törvénye Magyarhonban címmel. A két részben és három kötetben megjelent, közel 1600 oldalas munka hozott számára igazi elismerést, tudományos sikert, az Akadémia e művéért választotta őt levelező tagjává. A mű a hazai feudális magán- és perjog teljes anyagát érdemben feldolgozó első magyar nyelvű tankönyv. Frank Ignácz munkája V. Ferdinánd király rendeletéhez kapcsolódik. Az uralkodó az ország rendjeinek ismételten kifejezett kívánságára ugyanis 1844-ben, a mű első részének, illetve első kötetének megjelenését megelőző évben elrendelte a tudományok magyar nyelven történő tanítását. A tudós nem csupán lefordította, hanem nyelvi szempontból meg is újította latin nyelvű munkáját, így az a korban általánosan elfogadott szabályoktól eltért. Alapvetően Verseghy Ferenc (1757-1822) költő, irodalomszervező, műfordító és filológus rendszeréhez ragaszkodott. A jogtudós az irodalom, a törvényhozás és a törvénykezés (bíráskodás) korában használatos szaknyelvét mellőzve, sajátos, korábban nem ismert kifejezéseket használt.

Ennek megfelelően javasolta például a gondnok helyett a gondviselő, a hatáskör helyett a hatalomkör vagy a vélelem helyébe a hihetőség használatát.  Ebből adódóan munkája használatát, újító szándéka ellenére, kortársai és az utókor számára egyaránt jelentős mértékben megnehezítette. A mű reprint kiadása a Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó által gondozott, A jogtudomány magyar klasszikusai sorozat részeként jelent meg 1987-ben.

​​​​​Élete utolsó munkája akadémiai székfoglaló előadása volt, melyet 1848. szeptember 11-én tartott Az ősiség és elévülés címmel. Frank Ignácz értekezésében „az ősiség' fogalma és körének szorosabb meghatározása, különböző ágainak tárgyalása után, annak nem annyira megszüntetését mint czélszerü korlátolását javallja, és a' magyar birtokon átok gyanánt fekvő bizonytalanságnak fö okát az elévülés' hibás rendszerében (…) találja (…)” [2]

Törvényhozói programként tehát nem az ősiség megszüntetését, hanem csupán annak korlátozását tartotta indokoltnak. Álláspontja szerint a magyar rendi korszak tulajdoni rendszerének kötöttsége, egyben korszerűtlensége nem az ősiség, hanem az elévülés hazai szabályainak és gyakorlatának következménye volt.

Kéziratban maradt csak fent a kassai jogakadémiai munkásságához kapcsolódó Észjogtani vázlat című tanulmánya, valamint a Magyar büntetőjogtan című műve, „melly több tanintézetekben a legújabb ideig előadási vezérfonalul használtatott (…)”[3]

„Az első jelentős, modern fogalommal élve az „europaizálódás“ irányában ható változást a magyar civilisztikában a német pandektisztika (pandektajog, pandektatudomány) Friedrich Carl von Savigny nevéhez kapcsolódó irányzatának hatása jelentette. Ez a XIX. század első nagy magánjogászánál, Frank Ignácnál mutatható ki legkorábban (…)” [4] "Bár Frank Ignácz következetesen ellenezte a kodifikációt, mégis, egyik legjelesebb tanítványa, Szalay László (1813—1864) találó szavaival, „egy új aera úttörőjének”, a magyar jogtudomány új korszaka alapítójának tekinthető.  „Amint azt Pólay Elemér kimutatta, Frank Ignácz még nem tekinthető a Történeti Jogi Iskola (Historische Rechtsschule) képviselőjének. A Történeti Jogi Iskola, közelebbről a pandektisztika (Pandektenrecht illetve Pandektenwissenschaft) a maga teljességében először Frank Ignácz tanítványánál, Wenzel Gusztávnál (1818-1891) jelentkezik.” [5]

„Frank munkásságának egyik jellemzője, hogy – a szerves fejlődést előtérbe helyező történeti jogi iskola munkamódszeréhez híven – minden jogintézményt történetileg tárgyalt és az adott időszak viszonyait figyelembe véve értékelt. Kritikai szemlélet jellemezte, szorgalmazta a hazai magánjog terén szükséges reformokat. Elsőként haladta meg az ismeretközlő, kommentáló jogtudományt (…) Határozottan kiállt a nyelvújító mozgalmat megelőző kategóriahasználat, stílus és helyesírás mellett. A magyar magánjog nemzeti irányú művelése maradt munkásságának fő jellemzője és (ezen értékrendet elfogadók szerint) legnagyobb érdeme.”[6]

Nagy gonddal és jelentős pénzáldozattal gyűjtött 14 000 kötetből álló, igen értékes könyvtárát végrendeletében egyetlen mondattal Pest városának hagyományozta. Pest városa a könyvtár őrizetét a pesti tudományegyetemre bízta, majd 1875-ben örök tulajdonául adományozta az Egyetemi Könyvtárnak, ahol márványtábla őrzi azóta is emlékét. Frank Ignácz testamentuma kiemelkedő kulturális jelentőségű tett volt. „Hazánkban előtte is volt szellemi felemelkedésünknek nem egy gazdag mecénása, de önerejéből ilyen komoly anyagi áldozatot talán egyik sem hozott a nemzet szellemi gyarapodása, felemelkedése érdekében.”[7]

Frank Ignácz munkáiban a feudális, hűbéri magyar magánjogot (ius privatum) dolgozta fel nemzetközi mércével mérve is magas színvonalon. A kiemelkedő jogtudós a magyar magánjogot belső fejlődés, nem pedig gyökeres átalakítás útján kívánta korszerűsíteni, a kor igényeivel összhangba hozni.

„Az életút alapján is nyilvánvaló, hogy Frank kínosan őrzött bezárkózása a magyar feudális magánjog dohos, de általa rendszerbe foglalt világába nem növelte népszerűségét. A nevezetes gyűjteménnyel körülbástyázott zárkózottságát a kortársak, „werbőcziánus” tudományosságát a haladás harcosai kísérték ironikus megjegyzésekkel. Pedig maga a Frank-könyvtár arról vall, hogy a gyűjtő szellemi értékrendje nem jelentett hermetikus elzárkózást az újjal szemben. Széchenyi István, Szalay László, Eötvös József és mások alkotásainak jelenlétére kell csupán utalni, hogy a magyar reformkor szellemének nyilvánvaló kölcsönhatását is feltételezhessük.”[8]

Felhasznált irodalom

Fürst László: Frank Ignácz (1788-1850). In: Jogi professzorok emlékezete a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi kari szemináriumainak emlékhetén (1935. szept. 30-okt. 5.) az Egyetem alapításának háromszázéves jubileuma alkalmából. Budapest: Sárkány-Ny., 1935. 109 p.

OGYK jelzet: OGYK: C2/3380

Hamza Gábor: Frank Ignácz (1788-1850), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. In: Portrék a Magyar Tudományos Akadémia tagjairól I. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2001. p. 132-135.

Horváth Pál: Frank Ignácz (1788-1850). In: Magyar jogtudósok. 2. köt. Budapest: Nemzeti Tankvk., 2001.  p. 13-28.

OGYK jelzet: KK I/693:2

Horváth Pál: Frank Ignác. Budapest: Akadémiai K., 1993.  274, [3] p.  (A múlt magyar tudósai, ISSN 0133-1884)

OGYK jelzet: 496.178

Horváth Pál: Frank Ignácz emlékére születésének 200 éves évfordulója alkalmából. In: A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és jogtudományi karának actái. 30. köt., 1988. p.132-140.

OGYK jelzet: A4/9772

Horváth Pál: A "Fővárosi Frank-könyvtár" művelődés- és jogtörténeti szerepe. In: Jogtudományi közlöny, 28.évf. 1973. 1.sz. p.1-8.

OGYK jelzet: A4/2924

Pauler Tivadar: Emlékbeszéd Frank Ignácz m. acad tag felett. Tartotta a M. Academia ülésében 1850. november 25-én. In: Magyar Academiai Értesítő. 10. évf. 1850. 5. sz. p. 296-304.

Stipta István: A magyar jogtörténet-tudomány kétszáz éve. Szeged: Pólay Elemér Alapítvány Iurisperitus Betéti Társasága, 2015. 264 p. (A Pólay Elemér Alapítvány könyvtára, ISSN 1786-352X; 57.)

OGYK jelzet: KK III/571