Rendi gyűlések intézményesüléséről - Országgyűlési Múzeum

TÖRVÉNYEK A RENDI GYŰLÉSEK INTÉZMÉNYESÜLÉSÉRŐL

TÖRVÉNYEK A RENDI GYŰLÉSEK MŰKÖDÉSÉRŐL

Az alábbi szűrőkre kattintva ismerd meg az egyes törvényeket!

az országgyűlések rendszerességéről (1498)

az országgyűlés adómegajánlási jogáról (1504)

a hadisegély évente történő megajánlásáról (1559)

az országgyűlés felépítéséről és résztvevőiről (1608)

1498. évi I. törvénycikk
a közönséges vagy országos gyülést Rákos mezején minden harmadik évben meg kell tartani; és azok büntetése, kik az országgyülésre el nem jönnek

Hogy a királyi felség a most közvetlenül egymásután következő jövő négy év tartama alatt az összes országlakósok, tudniillik úgy a főpapok, mint a bárók és a többi nemesek és birtokos emberek részére évenkint hirdessen és tartson szent György vértanu napján a Rákos-mezején

közönséges gyülést.

A törvény bevezetése azt rögzíti, hogy a király meghatározott időpontban (Szent György napján) és meghatározott helyen (Rákos mezején) köteles országgyűlést tartani. Ez azt mutatja, hogy a rendek törekedtek az országgyűlések kiszámítható, rendszeres működésére, és nem akarták, hogy az uralkodó saját belátása szerint hívja össze vagy halassza el az üléseket.

1. § Az ilyen módon tartandó gyülést pedig tizenöt nap alatt be kell fejezni.

A rendelkezés célja az volt, hogy az országgyűlés ne húzódjon el indokolatlanul hosszú ideig. Minden résztvevőnek saját költségén kellett elutaznia és ott tartózkodnia, miközben távol volt birtokától. Minél tovább tartott volna az országgyűlés, annál nagyobb teher hárult volna a résztvevőkre. Ezzel együtt az országgyűlés hatékonyságát is szolgálta, hogy a döntések meghozatalára határidőt szabott meg.

2. § Ennek a négy évnek elteltével pedig, az ezután mindenkor következő jövő időkben azt a közönséges gyülést minden harmadik évben kell az emlitett módon megtartani.

A paragrafus rögzíti, hogy a kezdeti időszak után az országgyűlést minden harmadik évben meg kell tartani. Ez a szabály tovább erősítette az országgyűlés rendszerességét, és biztosította, hogy a rendek meghatározott időközönként részt vehessenek az ország ügyeinek intézésében.

3. § A mely főpap és báró úr vagy más országlakos pedig a gyűlés első napjára eljönni és tizenöt napon át ott maradni nem akarna, az olyan, ha főpap vagy báró, nyolczszáz aranyforintot tevő kétszáz nehéz

girán

, ha pedig előkelő, közép rendü vagy alább való nemes, akkor négyszáz aranyforintot tevő száz girán maradjon, melyeket a királyi felség elengedhetetlenül hajtson be.

Ez a paragrafus kimondja, hogy a főpapoknak, báróknak és más országlakosoknak kötelességük az országgyűlés első napján megjelenni és ott tizenöt napig maradni. Aki ezt elmulasztotta, súlyos pénzbírságra számíthatott. A rendelkezés célja az volt, hogy biztosítsa az országgyűlés határozatképességét, és megakadályozza a szándékos távolmaradást. A bírság összegét feltehetően azért szabták magasra, hogy elrettentő ereje legyen.

4. § Kivéve a királyi felség, valamint a főpap és a báró urak, meg a többi országlakosok tiszteit, nemkülönben azokat, a kik végvidéki várakat őriznek, vagy az országon kivül a király és ország vagy uraik követségeiben vannak szükségképen elfoglalva.
5. § Továbbá a betegeket vakokat, sántákat és nagyon szegényeket, a kik semmiképen sem jöhetnének.
6. § S azokat is, kik ez országon kivül utazásokkal tesznek szükségképen elfoglalva.

E három paragrafus felsorolja azokat, akik hivatalos okokból mentesülhettek az országgyűlésen való részvétel alól. A kivételek azt mutatják, hogy a törvény figyelembe vette az állam működéséhez nélkülözhetetlen feladatokat, valamint a törvényhozók tisztában voltak azzal is, hogy nem mindenki képes személyesen megjelenni az országgyűlésen.

7. § Ugy mindazonáltal, hogy ha két vagy több fivér osztatlan állapotban volna, avagy az apának egy vagy több fia volna, a kikkel meg nem osztozott; akkor elég, ha maguk közül egyet küldenek az országgyülésre.
8. § De ha egymásközt kölcsönösen megosztoztak, fejenkint legyenek kötelesek oda menni.

Egy nemes birtokát a férfi rokonok örökölhették. Amíg nem osztoztak meg a birtokon, elegendő, ha közülük csak egy jelenik meg az országgyűlésen. Ez a szabály csökkentette a részvétel anyagi terheit, miközben biztosította a család érdekeinek képviseletét. A birtok az adók, a katonai szolgálat és a politikai felelősség alapja volt, ezért a törvény a birtok nagyságához, nem a családtagok számához kötötte a képviseletet.

9. § Az

egy telkes nemeseknek

pedig tiz közül egyet kell küldeniök.

Ez a szabály a kisnemesség tehermentesítését szolgálta, miközben biztosította, hogy ők is részt vegyenek a rendi döntéshozatalban. A jobbágytelek méretű birtokkal rendelkező nemesek földjeiket maguk művelték, így nem tehették meg, hogy huzamosabb ideig távol maradjanak. Az utazás költségeinek előteremtése is nehézséget okozhatott számukra.

10. § Ha pedig a vármegyei ispánok vagy ezek helyettesei valamely titkos egyezkedésnél fogva, tudniillik pénzzel vagy ajándékkal kecsegtetve valakinek megengednék, hogy otthon maradjon: őket is ugyancsak száz girában kell elmarasztatni.

Ez a paragrafus a vármegyei ispánokat és helyetteseiket sújtja büntetéssel, ha pénzért vagy ajándékért engedélyezik valakinek a távolmaradást. A szabály célja a korrupció visszaszorítása és a törvény betartatásának biztosítása volt.

15O4. évi I. törvénycikk
az egyes urak és vármegyék ne otthon vagy magánosan, hanem az országgyülésen vagy

közönséges gyülésen

mindeneknek közös egyetértésével ajánljanak a királynak segélyt vagy adót; és azoknak a büntetése, kik másképen cselekednének

Mivel gyakran meg szokott történni, hogy az országlakósok az országgyülésről vagy közönséges egybegyülekezésükből, midőn ez zavarosan végződött, szétmennek, kik miután egymás szándékát és akaratát meg nem fontolván, hazatértek és egymástól elváltak, az urak és vármegyék közül, sokan önszántukból vagy mások sugalmazására, néha magánhaszonból is, saját kebelükben ajánlanak fel a királyi felségnek valami adót vagy segélyt.

II. Ulászló huszonöt éves uralkodása alatt mindössze három olyan év volt, amikor nem hívott össze országgyűlést, s előfordult, hogy egy esztendőben többször is üléseztek. A forrás szerint ezek a gyűlések gyakran új törvény elfogadása nélkül, „zavarosan” zárultak. Az 1504. évi I. törvénycikk az adómegajánlás rendjét szabályozta, mivel előfordult, hogy az ország egyes részein az országgyűlés döntése nélkül tettek egyéni adómegajánlásokat.

1. § Mit [,tudniillik mások önálló adófelajánlását,] a többi megyék látván, magukra különváltan, némelyek ehhez a fölajánláshoz hozzájárulnak, mások pedig ellentmondanak, és ekképen közlük meghasonlás, zürzavar és egyenetlenség keletkezvén, egyik a másikat becsmérelve mint az ország szabadságának megháboritóját ócsárolja.
2. § A miből az következik, hogy soha sincs köztük béke és egyetértés és a szeretet kedves érzése; a királyi felség is annyiszor szokott közükbe küldeni, hogy az onnan eredő hasznot vagy jövedelmet gyakran a követek vagy az adókivetők költségei emésztik föl.
3. § Ezen kivül azoknak a fekvő jószágai is birtokjogai, kik a királyi felségnek azt tanácsolják, hogy igy cselekedjék, mindig mentességet élveznek, és ekképen a királyi felségre ebből nem haszon és jövedelem, hanem fölösleges költekezés, és az országlakósokra nyilvánvaló és világos egyenetlenség háramlik.

A középkori országgyűlések jogköre hosszú fejlődés eredményeként alakult ki, melynek legfontosabb eleme az adómegajánlás szokásjoga volt. Mivel az uralkodó időnként rendkívüli adókra szorult, kénytelen volt országgyűlést összehívni, ami alkalmat adott a rendeknek sérelmeik előterjesztésére. Feszültséget okozott, hogy egyesek az országgyűlés jóváhagyása nélkül is fizettek adót, míg mások ragaszkodtak a rendi hozzájárulás kizárólagosságához, mert ez biztosította panaszaik meghallgatását. A törvény a kincstár érdekére is hivatkozott: a jogalap nélküli adószedés az ellenállás miatt többe kerülhetett, mint amennyi bevételt hozott.

4. § Azért ennek a veszélynek a megszüntetése és kiirtása végett mindenekfölött azt határoztak: hogy ha az idők folytán az országot oly nehéz szükség és veszedelem fenyegetné, hogy másképen nem lehetne segiteni, hanem ha a királyi felség a Rákosmezőre, tudniillik a szokásos helyre közönséges országgyülést hirdetne, akkor, ha azt a királyi felségnek az ország ilyen veszedelmének elháritására és eltávoztatására valami segélyt vagy adót ajánlanának vagy szolgáltatnának, azt a főpap és báró uraknak, meg az ország többi nemeseinek közös egyetértésével kell megajánlani és szolgáltatni és ennek a segélynek vagy adónak a fizetése alól senkinek sem szabad magát kivonni vagy azt magától elháritani.

A törvény kimondja, hogy az uralkodó az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem vethet ki rendkívüli adót. Bár a szöveg kivételes nehézségek idejére utal, a gyakorlatban ezeket az adókat évről évre beszedték. A XVI. század elején az országgyűlések bevett helyszíne a Pest melletti Rákosmező volt, ahol már a XV. század közepe óta tartottak gyűléseket. A négy rend közül a nemesség és a szabad királyi városok követei gyűltek ott össze, míg a főpapok és bárók a királyi tanács tagjaiként a budai várban tanácskoztak. A városok csekély befolyását jelzi, hogy a törvény szövege nem is említi őket.

5. § Ha pedig valamely vármegye valami adót vagy bármi segélyt (a szokott

kamaranyereségen

kivül) önszántából és nem az egész ország megegyezésével és akaratából, tudniillik az országlakósok közönséges gyülésein kivül és igy az ország régi szabadsága ellenére ajánlana vagy szolgáltatna bármi módon és akármely keresett szin alatt a királyi felségnek: akkor az ilyen vármegye nemeseinek a közönségét egyetemben legott a hitszegés vagy hamis eskü büntetésében, és becsületének s emberségének elvesztésében marasztalnak s elitélnek és az ország többi nemeseinek a testületéből kizártnak és kirekesztettnek kell tekinteni.
6. § A mely ekképen elitélt nemeseket az országlakósoknak azután tartandó közönséges gyüléseiben az országlakósok közönsége, tetszés szerint, mint hitszegőket, és becsület- s emberségvesztetteket és azok testületéből kirekesztetteket ugy vagyonukban, mint személyükben szabadon megbüntethesse, megfenyithesse és elmarasztalhassa.
7. § Hacsak ottan az ilyen elitélt vármegyének a nemesei közül egyik-másik hiteles tanubizonysággal vagy nyilvánvaló okirattal azt nem igazolhatná s magát az iránt nem tisztázhatná, hagy ártatlan és ebben a dologban vagy ügyben semmi része sem volt és most sincs.

A fenti három törvénycikk meghatározza, milyen büntetés sújtja azokat a vármegyéket, amelyek az országgyűlés hozzájárulása nélkül adót fizetnek a királynak. Az 5. cikkely szerint az adott vármegye minden nemese vétkesnek minősül, hitszegővé válik és elveszíti rangját. A 6. cikkely az országgyűlésre bízza a további büntetések kiszabását, míg a 7. cikkely csak azoknak enged felmentést, akik bizonyítani tudják ártatlanságukat. Ez az eljárás élesen eltér a mai jogelvtől, amely az ártatlanság vélelmére épül, hiszen itt a nemeseknek kellett bizonyítaniuk, hogy nem bűnösek.

1559. évi XV. törvénycikk

hadi segély

több évre meg nem engedhető és megokolása annak, hogy a rendek az adókirovást több évre miért nem határozhatják el?

Továbbá Ő felsége kegyelmes kivánságáért, sem a fentebb alázatosan megigért hadi segélyt, sem a megajánlott hadaknak a tartását, se a hat, se pedig az utoljára kért három évre kiterjeszthetőnek nem találták.

A törvény bevezetése rögzíti, hogy a rendek nem járultak hozzá ahhoz, hogy a hadisegélyt vagy a hadak eltartását több évre előre megszavazzák. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem a hadiadó egészének elutasítását jelenti, hanem annak időtartamára vonatkozó korlátozást. A rendek így meg akarták őrizni azt a jogukat, hogy az adózásról rendszeresen országgyűlésen dönthessenek, és ne kötelezzék el magukat hosszabb időre.

1. § Nemcsak azért, mivel régi szokás és gyakorlat az, hogy a megajánlott hadi segélyek tartama csak egy évre terjedjen, a melyet ugy máskor, mint az Ő császári felsége ideje óta is eddig mindenkor megtartottak, hanem azért is, mivel az ország lakók állapota olyan, hogy mind maguk a rendek, mind az ezek jobbágyai vagyon erői is, megfogyatkoznak, a szegényebbek meg fölvergődnek és nem tudható, hogy vajjon azt, a mit most a fizetésre és a teljesitendőkre nézve elhatároznak, arra a következő években képesek lesznek-e?

A paragrafus magyarázatot ad arra, miért is fontos az adó évenkénti meghatározása. Egyrészt a korábbi hagyomány folytatása, másrészt az adó mértéke igazodik az adózók vagyoni helyzetéhez.

2. § Megtörténhetik az is, hogy ha ebben az évben a török császár kimegyen, a következő öt esztendőben vissza sem tér; hiszen minden dolog egyedül az Isten (a ki ennek rosz és ellenséges törekvéseit könnyen más felé fordithatja) akaratának és hatalmának és az ő irgalmasságához képest az ő felsége kegyelmes gondoskodásának van alája rendelve.

A paragrafus folytatja az érvelést a hadiadó évenkénti megszavazása mellett. Elképzelhetőnek tartja, hogy a törökkel folytatott harcok alakulása olyan fordulatot vesz, hogy azok kivonulásával okafogyottá válik az adó beszedése.

3. § És Ő szent felsége hivei attól is tartanak, hogy azután, ha a hat, avagy az utoljára kért három esztendőbe beleegyeznek, azon egész idő alatt, semmi közönséges országgyülésük sem fog lenni, a melyen a szokásos segély megajánláson kivül a közös sérelmeiket és szükségleteiket kifejezésre jutathatnák és azoknak a megkivántató orvos szeréről egymás között akarattal végezhetnének és határozhatnának.

Politikai szempontból különösen fontos paragrafus. A rendek attól tartanak, hogy ha több évre előre megszavazzák a hadiadót, akkor ez idő alatt az uralkodónak nem lenne szüksége arra, hogy összehívja a rendeket. Így nem lenne fórumuk arra, hogy közös sérelmeiket és szükségleteiket előadják, illetve megoldásokat keressenek. Ez a paragrafus világosan megmutatja, hogy az évenkénti adómegajánlás nemcsak pénzügyi kérdés volt, hanem a rendek politikai befolyásának és ellenőrző szerepének egyik legfontosabb eszköze.

16O8. évi I. törvénycikk
elősorolása annak, hogy

„karoknak” és „rendeknek”

kiket kell nevezni és hogy a közönséges országgyüléseken kiknek legyen helye és szavazata

Minthogy a királyi felségtől az ország

közönséges gyülésére

meghivott személyeknek a nagy száma miatt, némelykor bizonyos egyenetlenségek szoktak fölmerülni:
1. § Ugyanezért a „karok” és „rendek” neve alatt olykor becsuszott hibáknak és nehézségeknek a megszüntetésére az országlakók jónak látták végzésbe foglalni, hogy az „ország karainak és rendeinek” az elnevezése alatt, kiket kell érteni; és hogy a király Ő felségének, királyi meghivó leveleivel, az ország közönséges országgyülésére kiket kell meghivnia, meg hogy az ország közös országgyülésén kiknek kell szavazatuknak lennie?

A törvény bevezetése arra utal, hogy az országgyűlések működését korábban gyakran zavarta a túl nagy létszám és az ebből fakadó rendetlenség. Sok esetben nem volt egyértelmű, hogy kik tekinthetők jogos résztvevőknek, és ez vitákhoz vezetett. A rendek szükségesnek látták egyértelműen meghatározni, mit kell érteni a „karok és rendek” elnevezés alatt és világos legyen, kiket kell meghívni az országgyűlésre, illetve kik rendelkeznek szavazati joggal.

2. § Minthogy tehát: Magyarországnak a karait és rendeit négyféle állapotu országlakók alkotják, ugymint: a főpapok, a bárók vagy mágnások, a nemesek és a szabadvárosok.

A törvény négy társadalmi csoportot nevez meg az ország karai és rendjei között: a főpapokat, a bárókat, a nemeseket és a szabad királyi városokat. Ez a felsorolás kizáró jellegű, vagyis csak ezek a csoportok tekinthetők a rendi országgyűlés teljes jogú résztvevőinek. A lakosság túlnyomó részét adó jobbágyság például egyáltalán nem képviselhette magát a gyűléseken. A paragrafus jól mutatja a rendi társadalom hierarchikus felépítését.

3. § Ennek okáért az országlakók a jelen közönséges országgyülésen elhatározzák, hogy a király Ő felsége ezeken a rendeken kivül, királyi meghivó levelével, senkit a közönséges országgyülésre meg ne hivasson.

Ez a paragrafus kimondja, hogy a király a felsorolt rendeken kívül senkit nem hívhat meg az országgyűlésre. A rendelkezés túl nagy jelentőséggel nem bírt, hiszen az uralkodó nemesi cím adományozásával bárkit meghívhatott.

A főpapok rendére nézve pedig ez a határozatuk, hogy: a melyik püspöknek a saját püspöki joghatósága alatt,

prépostjával

együtt

káptalana

avagy székhelye van, ugyanennek a püspöknek a főpap és a báró urak gyülésében a maga saját személyére, helye és szavazata legyen: a káptalan nevében pedig, a prépostnak a káptalannal együtt, az

országlakók

közt, ugyanazon a módon egy és bennefoglalt szavazata legyen.

A paragrafus részletesen szabályozza a püspökök és a hozzájuk tartozó káptalanok szavazati jogát. A püspökök saját jogon, önálló szavazattal vehettek részt az országgyűlés felsőtábláján. A prépostok azonban csak az alsótáblán, káptalanjuk képviseletében kaptak helyet, ráadásul egy káptalan – bármennyi kanonokja is volt jelen – csak egyetlen szavazattal rendelkezett. A szavazatok ilyen jellegű súlyozása a 18. század közepétől jelenik meg általánosabban: a vármegyék így hatékonyabban tudták érdekeiket érvényesíteni a szabad királyi városokkal és az egyházi renddel szemben.

5. § Végre azokat a prépostokat is, a kik közvetlenül egyik püspökségnek sincsenek alárendelve és a kiknek a prépostságukhoz kapcsolt önálló káptalanjuk és conventjük van, káptalanaiktól és

conventjeiktől

el ne különitsék, hanem hasonlóképen csak bennefoglalt szavazattal birjanak.

Ez a paragrafus azokra a prépostokra vonatkozik, akik nem tartoztak közvetlenül püspökség alá, de saját káptalannal vagy konventtel rendelkeztek. A törvény kimondja, hogy ők sem válhatnak el intézményüktől, azaz a káptalan – függetlenül attól, hogy hány tagja volt jelen – egyetlen szavazattal rendelkezett.

6. § Utoljára, ha

süveges és kiváltságos prépostok és apátok

volnának, a kiknek az országban prépostsági és apátsági birtokjogaik lennének és azokat birtokolnák, ezek is, az ország karai és rendei elnevezése alatt bennfoglaltatván: szavazatukkal, a

bécsi végzésekhez

képest, az országlakók közt éljenek.

Ebben a paragrafusban a kiváltságos, ún. „süveges” prépostok és apátok helyzetét rendezik. Ugyan előkelő mivoltukat elismerik az országgyűlésen való részvétel jogával, de a püspököktől eltérően csak az alsótáblán foglalhatnak helyet.

7. § Ekképen az első

Remete Szent Pál szerzet rendfőnökének

is egy szavazatot engednek.

A kiemelés arra utal, hogy a pálos rend magyar alapítású szerzetesrendként különleges megbecsülést élvezett, és ezért saját jogú, önálló szavazattal rendelkezett. A szövegből ugyan nem derül ki, de tudjuk, hogy kezdetben az alsótáblán, a 17. század közepétől a felsőtáblán foglalt helyet.

8. § A mágnások rendére nézve megállapitották, hogy a közönséges országgyüléseken megjelent összes báróknak és mágnásoknak, a főpapok, bárók és mágnások testületében és gyülekezetében, helyük és szavazatuk legyen.

A törvény ebben a részben rögzíti, hogy az előkelőbb nemesek, bárók a főpapokkal együtt külön testületben tanácskoznak, ezt nevezték el később felsőtáblának. A paragrafus célja a rendi országgyűlés kétkamarás jellegének megerősítése, és annak kimondása, hogy a felsőtábla tagjai személyesen, saját jogon vesznek részt a döntéshozatalban.

9. § A távollevők követeinek pedig, az országlakók között (a régen bevett szokás szerint) a

vármegyék követei

és a káptalanok után adják meg helyüket, rangjukat és szavazatukat.

Ez a paragrafus a távol maradó rendek követeinek helyét szabályozza. Előfordulhatott, hogy hivatalos elfoglaltság, vagy esetleg betegség miatt valaki nem tudott részt venni az országgyűlésen, de követet küldhetett az alsótáblára, aki szavazatával ott képviselte őt.
Érdekesség, hogy az 1830-as években csak a képviselet maradt meg, szavazati jogukat elvesztették.

10. § A

szabad városokat

illetőleg (a melyek Ulászló királynak a VII. decrétuma 3-ik czikkelyében elősorolva vannak), az országlakók, ezeknek is a kiváltságaikban meg a karok és rendek számában való megtartását méltónak itélik; és hogy követeiknek az országlakók között helyük és szavazatuk legyen, az országlakók azt is méltónak tartják:
11. § A többi, ott benn nem foglalt, szabadvárosok állását, a decrétumok kijavitása idejére halasztják.

A törvény kimondja, hogy a szabad királyi városok megtartják kiváltságaikat, és követeiknek helyük és szavazatuk van az országgyűlésen. Az említett 1514. évi törvény 8 szabad királyi várost sorolt fel: Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes, Sopron. A 11. § lehetővé teszi, hogy a későbbiekben szabad királyi városi rangot kapott települések is részt vehessenek majd az országgyűlés munkájában.

12. § Elhatározták tehát, hogy a király Ő felsége, ezeken a karokon és rendeken kivül (kivevén azokat, a kik országos köztiszteket viselnek, ugy mint: a

nemes tanácsosok

, az

ország rendes birái

és ezek helyettesei, az

itélőmesterek

, meg a

király Ő felsége táblájának a hites ülnökei

) senkit a közönséges országgyülésekbe be ne vegyen, és azokat a régi gyakorlat és üléseik szerint bocsássák szavazásra.

A záró rendelkezés megerősíti, hogy az országos főtisztviselőkön kívül mást nem hívhat meg az országgyűlésbe. Ezzel a törvény véglegesen lezárja, kik vehetnek részt jogszerűen az országgyűlés munkájában, és megszilárdítja a rendi országgyűlés kereteit.